Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Sorsunk egybeforr, együtt megyünk tovább. <br>Az élet viharában te vigyázol rám. <br>Köszönöm, hogy szeretsz, s hogy hiszel nekem, <br>S hogy megosztod az életed velem. <br> <br>A LÓ megtanít szeretni, érezni és küzdeni a céljaidért..!
Talmud Élet,
Küldje be kedvenc idézetét »
A lovassport megtanít győzni, <br>A lovassport megtanít veszíteni, <br>A lovassport mindenre megtanít...
Élet,
1889. január 3-án Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle, egy konfliskocsis csökönyös lovával bajlódik. Hiába noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis - Giuseppe? Carlo? Ettore? - elveszíti a türelmét, és ostorával verni kezdi az állatot. Nietzsche a csődülethez ér, s a dühtől nyilván már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis váratlanul a kocsishoz ugrik, és zokogva a ló nyakába borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul és némán fekszik egy heverőn, még kimondja a kötelező utolsó szavakat ("Mutter, ich bin dumm"), aztán szelíd háborodottként anyja s nővére felügyelete alatt még tíz évig él. Hogy a lóval mi lett, nem tudjuk. <br>
Élet,
Testtelen, arctalan, tájtalanul lebegsz el, <br>S oly távolban hiszem remegni ajkadat, <br>Arcodnak mosolya oly messziről dereng fel, <br>Hogy meg tudnálak én gyilkolni emiatt.
Csalódás, Élet,
Elnyúltam a hamu-pillérek árnyékába <br>Te fölemelkedtél arany oszlopokon <br>Nem szállhatok le már a kín zuhatagába <br>Mögém került az ég <br>A halált burkolón <br>A sötét sorokból kimenekedtem <br>Vissza nem térhetek sosem <br>Arcom vonásait mind sóval betemettem <br>Az elhagyott világ ölén már nincs helyem <br>Keress a napban <br>Keress minden homályban <br>Keress szivedben visszhangot mely senkié <br>Magadba-számüző unalom hegylánca felett <br>Csak fölfelé
Egy este London híg ködében <br>Ifjú csavargót láttam én <br>Olyan volt mint szerelmem éppen <br>S egy pillantást vetett felém <br>Szememre nehezült a szégyen <br> <br>Követtem a csibészgyerek <br>Fütyült a kezét zsebre vágva <br>Úgy jártunk utcát és teret <br>A megnyílt Vörös Óceánba <br>Mint Fáraó s a héberek... <br> <br>E szerencsés királyokon <br>Tűnődtem mikor álszerelmem <br>S az akit szeretek nagyon <br>Összeütköztek mind a ketten <br>Hűtelen árnyak bánatom <br> <br>Bánat melyen a pokol állott <br>Feledés ege nyiss utat <br>Eltűrnék szívesen haláluk <br>Eladnák érte árnyukat <br>Földi szegény hires királyok... <br> <br>Hajóztunk már eleget eddig <br>Te szép hajóm emlékezet <br>Rossz ihatatlan vizek közt itt <br>Csavarogtunk-e eleget <br>Szép hajnaltól szomorú estig <br> <br>Hamis szerelmem ég veled <br>S eltűnsz már keveredve véle <br>Te is kit elvesztettelek <br>Németországban most egy éve <br>S akit már látnom nem lehet...
Hol a verbéna haldokol ma, <br>a kristályváza megrepedt. <br>Egy legyező épp csak súrolta, <br>még zaj se hallatszott, s beteg. <br> <br>De a kicsiny karc egyre jobban <br>harapta az üvegfalat, <br>és láthatatlan és titokban <br>és biztosan tovább haladt. <br> <br>Vize lassanként csepegett ki <br>a senyvedő virág körött. <br>Mi történt itt, nem sejti senki. <br>Ne nyúljatok hozzá: törött. <br> <br>Szivünkhöz is így ér a drága <br>és megkarcolja hirtelen. <br>A szív tovább hasad, virága <br>elhull, az édes szerelem. <br> <br>Az emberek azt vélik, ép még, <br>de benn szívünk sír és sajog, <br>mert érzi mély-mély repedését. <br>Törött: hozzá ne nyúljatok.
Élet, Csalódás,
Bús szívből énekelni édesen <br>nehéz dolog, s gyászban vígan nevetni, <br>a bensőnkkel ellenkezőt tetetni, <br>búból kacajba csapni hirtelen. <br> <br>Pedig mindennap ezt kell hogy tegyem, <br>illik nekem, mert bánatom elrejti, <br>bús szívből énekelni édesen. <br> <br>Mert szívemben hordom, elrejtve benn, <br>a gyászt, minél jobban nem fájhat semmi, <br>mégis a szóbeszédnek hangját venni, <br>sírva nevetnem kell keservesen, <br>bús szívből énekelni édesen.
Bármennyire is messzire megyek, <br>SOSE feledlek téged...
Szakítás, Szomorú,
Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.
Élet, Fájdalom,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom