Az általunk rabságra Ãtélt lényt rövid idÅ‘re kiszabadÃtva s ezáltal magamat is megszabadÃtva az emberek anyagias, számÃtó, önzÅ‘ világától, messze minden zajtól és keserűségtÅ‘l, amit az emberi lét von maga után, lóháton érzem, otthon vagyok.
Amit érzek ilyenkor, az maga az ÉLET. Ugyanazok a fák adnak árnyékot a vakÃtó naptól, mely mindkettÅ‘nket éget, ugyanaz a szél hűti testünket, ugyanazt a levegÅ‘t szÃvjuk. Egy ritmusra dobban a szÃvünk, együtt emelkedik és süllyed mellkasunk, egyszerre feszülnek meg izmaink, szemünk ugyanarra a távoli pontra figyel, valahol a horizonton túl. Egy testként mozdulunk, összeforrt lélekkel. Most igazán szabadok vagyunk, Ãgy együtt.
Csak ketten vagyunk. Körbenézek a tájon ahol nemrégen gyalog jártam, lehajtott fejjel, egyedül. Most lovam büszkén felveti fejét, tekintete a távolba mered, szemünk ugyanazt a tájat pásztázza, de most úgy érzem, az egész világ az enyém, amÃg csak a szem ellát. Hiszen csak egy perc, egy apró jel, egy ugrás és bárhová eljuthatok. Csak tudatnom kell akaratomat s ez a fenséges lény sóhajtásomat, egy elsuhanó vágyamat megérezve, még meg sem született gondolatomat is meghallva azonnal nekirugaszkodik.
Az erek kidagadnak lovam erős nyakán, izmai megfeszülnek, sörényét tépdesi a szél ahogy izgatottan figyel előre. Ereje és gyorsasága, biztos lábai, az inak, az utolsó szőrszál a testén, most mind az enyém és tudásom az ő tudása is.
Felülök, lábammal megkeresem a kengyelt, rendezem a szárakat és magamat, kitisztul a fejem, most szó szerint nyeregben érzem magam és elindulunk, csak ketten.
|
