Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Ha majd megérint az utolsó perc és magad maradsz a csendben, néhány kérdés még nyitott marad: ilyennek képzelted a paradicsomot? Ez lenne az a világ, mely üdvösséget hozhat? És ezek a tettek vezetnek a szebb jövőbe? Catalina vagyok. Enyém a múltam. Én akartam ezt a jelent, és a jövőt is vállalnom kell. Csajok, szilikon, nekem ez lett a poklom! De te még dönthetsz!
Ha eltűnik az alagút végéről a fény, akkor van a legnagyobb szükséged egy barátra, aki odaáll melléd egy fáklyával, megfogja a kezed és addig vezet, amíg meg nem látod az első fénysugarat. De ha nincs senki, a legkisebb kavicsban is elesel, felhorzsolod valamidet, és egy idő után ez a fájdalom elviselhetetlen lesz.
Csalódás,
Nem számít, ki vezet most, nem számít, ki vezetett eddig. Az számít, ki fog vezetni az utolsó verseny után.
A legfőbb bizonyossága a létnek, hogy az út, amelyre születésünk pillanatában rálépünk - legyen bár kacskaringós, rövid, vagy hosszú -, mindenképpen a halálhoz vezet. Életünket szerteágazó szálak szövik át keresztül-kasul, utunk során sok emberrel találkozunk, mindenki tartozik valakihez, egész létünk kapcsolatok láncolata, ám az, hogy kihez és milyen szálakkal kötődünk, nagyban befolyásolhatja életünket és halálunkat.
Ahogy végighajtottam a szépséges texasi dombvidéken, ahol lakom, rájöttem, hogy éppenséggel boldog is lehetnék. A boldogtalansággal semmire sem megyünk, sem én, sem a barátom, ráadásul vezetni is pocsékul vezetek miatta. Választhatom ehelyett a boldogságot is.
Azt gondoltam, hogy a megbecsüléshez szükségszerűen az alárendeltségen keresztül vezet az út. Életem akkoriban kizárólag erről szólt: alávetettnek lenni; mindennap tűrni.
A mi gyógymódunk a csend. Ő tanít meg a múltat szemlélni, szembesülni cselekedeteinkkel, harcolni a hibák ellen. Ő késztet gondolkodásra, a dolgok megkérdőjelezésére. Ő vezet minket, ő csitít el, vagy ébreszti fel aggodalmainkat, ő emel ki a bizonytalanságból, vagy taszít az őrületbe. Ő szelídít meg, ő semmisíti meg az órák súlyát, és harcol énünk azon részei ellen, melyeket szeretnénk elfeledni.
Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy
értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak,
amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem,
éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban
maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól
a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok,
mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe,
mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat
a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni.Nem tudom ez mennyi ideig tartott.
talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni -
vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha
lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy
annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint
amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni.De mi van
akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és
visszafordíthatatlan?Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam
kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az
ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem.
A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már
teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen
fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a
sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De
nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb.Mintha sosem létezett volna?
Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a
pillanatban megtört, ahogy kimondták.A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az
élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az
ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg
is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a
vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy
reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben
lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele
volt izzadtságcseppekkel.Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam
a kínzó emlékektől. vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami
nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha
nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből.
Élvezni az életet, de közben ember maradni! Elérni minél többet, de nem minden áron! Megtalálni a boldogságot, de nem felejteni, hogy a hozzá vezető út talán fontosabb mint maga a végállomás!
Senki sem tisztul meg attól,hogy tovább hempereg a sárban,és hosszasan kesereg jelenlegi vagy múltbéli gyengeségein.Ez a viselkedés egyrészt önmarcangoló magányhoz vezet,másrészt eltakarja előlünk az „itt és most” nagyszerű lehetőségeit.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló