Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Hogy miért vagyok én mindig jókedvű? Mert képes vagyok a problémákból humort kovácsolni. Tudod, az ember sokszor kényszermegoldásokra vetemedik, amikor a körülötte levők cserbenhagyják. Nem csak az emberek sebezhetőek, a problémák is. Egy apró részletüket megragadom és nevetségessé teszem azokat. Majd szemtől szembe jót szórakozok rajtuk, hogy semmissé tehessem és ne okozzanak több galibát. Az élet egy hatalmas sakktábla, ahol egy védtelen futót egyetlen lépés letarolni. Miért pont az állná utamat?
A nap, melyet oly erősen vársz, hirtelen fog eljönni, mint reggel az első napsugár.
Megtaláltad minden módját annak, hogy magadhoz láncolj, de ezzel csak annyit értél el, hogy meggyűlöltelek.
Gondolj rám, ha már nem leszek veled, Gondolj arra mennyire szerettelek. Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk, S az
utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk. Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem, Nem is sejtetted, mit jelentettél
nekem. A legjobb barátomat, az egész életemet, A boldogságom, a végzetemet. Te voltál az, kire életemet bíztam volna, Te voltál, kiért a pokolba is mentem volna. S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon, Tudd, hogy hiányzol nagyon. Gondolj erre, ha már máshol leszek, S más teszi szebbé életemet. Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra, Kiért életemet áldoztam volna. S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled, S arra mennyire szerettelek. Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk, S arra a napra mikor kimondtad végeztünk. Egy rózsát helyezel kezeddel síromra, Szemedből egy könnycsepp folyik arcodra. Sírva kéred bocsássak meg neked, S én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.
Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.
Minden mi igaz volt hazugság lett, amit hittem, hogy vagyok csalódássá vált. Egy torz kép, irritáló jelenléttel, rossz szögből nézve... a tudat rosszabb, mint ha embert öltem, kétségbeesetten kijelentem végtelenszer, hogy tévedtem! Türelmes fájdalom ami kísér míg élek, tudom. Mocskos kezeimet dörzsölgetem, talán tisztábbnak látszanak. Egy teljes kész élet elpazarolva, mert a megalkotónak nem tetszett!
Ki tudja mit jelent az, hogy boldogság? Biztosan nem azt a rózsaszín felhőt, amit sokan mellé képzelnek. Hanem a meztelen terrort... A magányosok előtt álarcban jelenik meg...A legszerencsétlenebbek azok, akik a boldogság nyomait az emlékükben kutatják... vagy illúziókban.
Bárcsak cseppfolyóssá válna szíved, mely a sivatag végtelen, száraz gyűlölet porával lenne körülzárva. Tengernyi homok közt évekig keresve az igaz oázis fájdalom csillapító helyére vágyva, harcolnál az utolsó csepp szívedig. Végül majdnem teljesen kiszáradva megtalálod az oázist, hol megleled szíved éltető folyadékát; melynek neve szeretet! S elillan a délibáb...
Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszontszeretni. Repkedtem a boldogságtól, fogadtam örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak. Felhívtam valakit csak azért hogy halljam a hangját, néha elég volt egy mosoly ahhoz hogy szerelmes legyek. Sokszor féltem, hogy elveszítek valakit, aki fontos számomra, és el is vesztettem a végén. De túléltem, és még most is élek. Már nem csak túlélem a hétköznapokat, hanem megélem azokat. Mert az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon!
...de aztán este kinéztem az ablakon, és annyira gyönyörű volt a telihold. És az jutott az eszembe, ahogy a felhők mögött eltűnt szép lassan, de a szemnek láthatatlanul hogy az én életem is ilyen szép lassan ment tönkre. Hogy mikor már csak azt veszed észre hogy a holdat elfedte a felhő, a szürke felhő, akkor feltűnik, hogy nem is vetted észre hogy mennek a felhők, csak hirtelen eltűnik a fényesség, de hisz az előbb még ott világított a sötét égen teljes egészében. Az én életem is ilyen gyönyörű fényes volt még akkor. És hirtelen eltűnt. Minden. Minden fény, még egy kis halvány jel sem volt, hogy valaha ennyire szépen ragyogott volna, ahogy az emlékeimben. Azt se tudtam mi van. Nem láttam a nagy sötétségben, eszeveszetlenül kerestem a fényt, ami már nem volt. És nem lesz, soha többé.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló