Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.
Mennyire kívánom, mennyire, hogy itt legyél!
Mi vagyunk mi voltaképp`?
Csupán két elveszett lélek,
kik egy akvárium vizében kergetőznek.
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
Egy lányról álmodtam
De nem csak álmomban.
Egy mezőn állt, csak állt szótlan.
Arca tiszta, keze szép, ruhája, mint a rét.
Virágok voltak rajta rózsaszín, barna, piros s kék.
Haja nem volt más, mint a vízesés.
Olyan ismerős vagy! – mondom én.
Hát persze. Együtt voltunk, nem is rég.
Kinyújtja kezét, hozzám ér…
Így ébredek éjjelek éjjelén.
Azt képzelve, Ő hajol fölém.
Csak álom volt csupán, talán
Egyszer valóság lesz, s
Álom lesz az életem, álom Babám...
Amikor fiatal vagy, néha úgy érzed semmi sem bánthat. Mintha sebezhetetlen lennél. Az egész élet előtted áll, és nagy terveid vannak. Nagy tervek. Hogy megtaláld a tökéletes párt, aki kiegészít téged. De ahogy öregszel, rájössz, hogy ez nem is annyira könnyű és csak az életed végén jössz rá, hogy azok a tervek, csak egyszerű tervek voltak. A végén, amikor visszafelé tekintesz, ahelyett, hogy előre figyelnél, hinni akarsz benne, hogy megtetted a legtöbbet, amit csak tudtál, életed során. Hinni akarsz benne, hogy valami jó hagysz hátra magad mögött, és hogy mindaz lényeges maradjon.
Az igaz dolgokat sosem fújhatja el a szél, meingathatatlanul ott maradnak ahol mindig is voltak.
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek.
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög.
Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk.
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.
Akarsz engem? Már sokan akartak! Voltak akik háromszor is megkaptak, de még senki sem panaszkodott! Aláírás: a Szívinfarktusod!
"Eddig a lámpaoltással kezdődött számára a nap elviselhetőbb része, amikor végre elcsendesült a háló, s ő átadhatta magát annak a szelíd fájdalomnak, amely minden este megtalálta, mihelyt álomra hajtotta a fejét. Az önsajnálás zsibbasztó, szinte örömteli percei voltak ezek, s már várta a társtalan meg nem értettség, a céltalan önfeláldozás lassan felgyülemlő könnyeit, melyek lámpaoltás után percnyi pontossággal jelentkeztek. Elég volt arra gondolnia, hogy a többiek már alszanak, s máris kaparta valami a torkát. Ha ezután hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgáló érzés felkúszott az orrába, majd a szemébe, s mire odáig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik már, otthon is, itt is, egyedül ő forgolódik álmatlanul, addigra kibuggyant szeméből az első könny."
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló