Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik után. Egy adott pillanatban csak egyszer veszünk levegőt, egy adott percben csak egyfajta fájdalmat érzékelünk. A fogorvos egyszerre csak egy gyökércsatornát vesz kezelésbe; a hajóépítők egyszerre csak egy hajót ácsolnak. Ha az ember regényírással foglalkozik, csak oldalról oldalra haladhat. A többi - mindaz, amit tudunk, mindaz amitől félünk- elmarad mellőlünk. Katalógusokat böngészünk, meccset nézünk, elhatározzuk, hogy az AT&T telefontársaság helyett inkább a Sprinthez csatlakozunk. Számláljuk a madarakat az égen, és hiába halljuk a közelgő lépteket a folyosóról, nem fordulunk hátra; azt mondjuk, igen, igen, a felhő gyakran emlékeztet másvalamire - halra, egyszarvúra, lóháton ülő emberre-, de azért igazából csak felhő marad, semmi más. És még ha villám kél belőle, akkor is azt mondjuk: ó, ez csak egy felhő, és figyelmünket máris leköti a következő étkezés, a következő fájdalom, a következő lélegzetvétel vagy a regény következő oldala. Hát igen - így megy ez...
- Na jó! Elég! Ki vagy rúgva.
- Nem számít! Felmondok! Igen! És hívják az ügynökömet!
- Nincs is ügynököd.
- Akkor a kábelesemet!
-A férfiak?
-Férfiak? Mi van velük?
-Vonzódik hozzájuk szexuálisan?
-Mármint hogy homoszexuális vagyok-e?
-Igen.
-Hát Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból de...nem vagyok homokos...nem.
- Nem zavarja hogy mindenki Kurtának hívja?
- Téged zavar hogy mindenki Hangyásnak hív?
- Engem senki nem hív úgy.
- Persze.

Következő jelenet:

- Hív engem valaki úgy hogy a...
- Hangyásra gondolsz?
- Igen.
- Nem.
-Szereted a szőlőt?
-Igen.
-Igen? Megvan a csaj száma. Nem savanyú a szőlő?
Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy
értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak,
amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem,
éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban
maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól
a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok,
mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe,
mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat
a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni.Nem tudom ez mennyi ideig tartott.
talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni -
vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha
lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy
annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint
amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni.De mi van
akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és
visszafordíthatatlan?Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam
kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az
ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem.
A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már
teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen
fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a
sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De
nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb.Mintha sosem létezett volna?
Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a
pillanatban megtört, ahogy kimondták.A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az
élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az
ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg
is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a
vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy
reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben
lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele
volt izzadtságcseppekkel.Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam
a kínzó emlékektől. vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami
nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha
nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből.
Ne hazudj és mondd ez így rendben van
Mert csak akkor van jól, ha nem maradt több semmi, amit mondhatnánk
Úgyhogy elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet
Igen, elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet
Ne mondd azt, az egész az én hibám
Túl késő, hogy maradásra bírj
Úgyhogy elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet
Igen, elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet
És gyorsabban, mint te követni tudnál erről a szomorú helyről
És messzebb, mint te megtudnál találni, Elmegyek
Igen, ma elmegyek
És én, én sosem hagyom, hogy megtalálj
Hátrahagylak a múlttal együtt
Nem fogok visszanézni sem
És én nem akarom hallani az indokaidat
Nem akarom hallani, miért kellene maradnom
És próbálj, és próbálj megérteni
És próbáld megérteni, mi az, amit mondok, mikor azt mondom, nem tudok maradni
Én, én elmegyek erről a helyről
Elmegyek, én akkor is elfutok innen
Elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet
Igen, elfutok innen
Elhagyom ezt a helyet.
Az egysejtűekkel ellentétben az ember szabadon megválaszthatja, hogy válaszol vagy sem egy adott ingerre, és ha igen, akkor azt milyen módon teszi. Az a fontos, hogyan érzékeljük és értékeljük a dolgokat, van-e bennünk együttérzés, és átlátjuk-e a helyzeteket.
Minden ember hibázhat és hibázik is. Hibáink következtében vesztjük el biztosnak tűnő munkahelyünket, hűséges barátainkat, mindig mellettünk álló családtagjainkat és odaadó szerelmünket. Ha megbántanak minket, s csalódunk, épp úgy toljuk el magunktól azt, aki fájdalmat okozott, mint ahogy minket tolnak el maguktól azok, akiktől elvettük a boldogságot. Az ember ösztönösen fél az újabb csalódástól, s nem látja be azt, hogy míg attól tart, hogy újra csalódik, mennyi lehetséges boldog percet dob el, mikor nem ad új esélyt. De helyes e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt a boldogságnak?! Igen, mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz és csak annyit tudunk majd mondani „Pedig kettőnknek járt volna még egy esély!”
Egy csók annyira egyszerű dolog, hogy szinte fel sem tűnik. De ha jobban szemügyre vennénk, megláthatnánk, hogy minden csóknak meg van a sajátos jelentése. A művészet, az, hogy meg tudjuk fejteni azt a bizonyos jelentést. A csók különböző emberek számára, különböző tartalommal bír. A jelentés végső soron, attól függ , aki a csókot adja és aki a csókot látja. A csók aktusa mindig ugyanaz. Mégis minden csóknak meg van a maga sajátos jelentése. Kifejezheti egy férj soha nem szűnő rajongását vagy egy feleség mélységes megbánását. Jelképezheti egy anya növekvő aggodalmát vagy egy szerető lángoló szenvedélyét. De akármit is jelentsen minden csók egy alapvető emberi szükségletet tükröz. A másik emberhez való kötődés igényét. Ez a vágy olyan elemi erejű, hogy mindig megdöbbenünk mikor egyesek még sem értik meg!

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló