Kiemelt kategóriák
» Anyák napja
» Család
» Gyerek
» Szeretet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
...
of
33
Utolsó oldal »
Mégiscsak különös belegondolni, különös tudni, hogy van kezünk, vannak lábaink, tudunk mozogni, beszélni, érzékelni, gondolkozni, hogy lélegzünk, hogy ver a szívünk, meg egyáltalán, hogy életben vagyunk, és hogy ilyen formában vagyunk életben. Pedig mindnyájan természetesnek vesszük, hogy így van, meg hogy kizárólag önmagától van így.
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
Mikor már kezded elfeledni a múltat , mikor már azt hiszed teljesen beforrtak a sebeid . Akkor jön egy érzés mintha valamit elvesztettél volna , mintha valami üresség lenne úrrá rajtad . Eszedbe jut a rég múlt és az ördögi kör kezdődik újra . Sebek amiket hosszú ideig próbáltál begyógyítani újra véreznek és te újra ott találod magad a gödör alján . Miért van ez , hogy ami fáj mégis hiányzik ? Miért nem lehet kitörölni egyszerűen ? Vagy legalább is mélyen eltemetni , hogy soha ne kerüljön újra napfényre !
Mona
Nem tudom kiben bízhatnék ? Kinek adhatnám oda a kulcsot ami nyitja minden záram a szívem és az életem kulcsát ! Aki nem él vissza vele , aki nem csak visz de hoz is valamit a szürke életembe ! Eddig csak tolvajok jártak benne . Kilopva belőle minden színt és életet . Most inkább csak szenvedek ! Vágyom a napot a fényt , de a zár nem enged pedig a kulcs is benne . De sehol nincs az aki elfordítaná benne !
Mona
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Valójában mind egyformák vagyunk ! A bőrünk alatt ugyan azok a szövetek csontok és idegek vannak . Így nincs jogunk bárkit elítélni aki nem olyan mint mi ,hisz a külső eltérhet színben és méretben ! De belül egyforma a vér a csont és a szív ! Neki is ugyan úgy fáj a megvetés vagy a sértés ! Ezért ne ítélj elsőre a külső alapján ! Ismerd meg a belsőt ! Az lehet gyönyörűbb mint bármely fotómodell !
Pest a magyar haza, új nemzedék, ki nagyon laza, vagy a munkás aki az olajos kabátját viszi haza,

Pest a 4 évszak, ma-pu-lá-ció, soha ne lessz vakáció, ebben nincsen ráció,ez nem alliterácio...

Egy Pestiest vagyok Pesten,Pesti lettem! Pesten tettem... Valamit,
De most szólítják a hazafit, azt a valakit, aki egy dehaditratens Pestiest után haza vitt,

Pest a királyok városa, olyan mint a 7 vezérnek az Álmosa, vagy a NAV-nak a vámosa, aki 1 perc alatt az agyadat átmossa,

Pest, 21 éve gyűjtök pénzre, amit majd felteszek a szerencse forgandó kerekére, s majd az adóból jusson az IGAZgatóság vadi új kerekére,

Pest, egy művész a művet éppen a pestiestben festi, pesten születtem, de igazából sosem lennék pesti
A szívem nélküled a forró nyárban is dermedt,
teljesen megfagyott.
Várom,hogy szeress és átölelj,
talán még attól kiolvadok.

Szorosan Ölelj,csókolj ha megtalálsz,
olvaszd fel a jégé megfagyott szívemet.
Tudod szívnékül létezni,élni nem lehet.

Nélküled nem létezek,
halott a lelkem,
érted teljesen megfagyott.
Addig olvaszd fel,
amíg a bánatban bele nem halok!


Még mindig keserű a szívem,
mikor eszembe jut az a tavaszi derűs nap.
Mikor szegény apám a Hosszúpályi
Szomjú-háti tanyán örökre elaludt.

Fáj a sötétség,nagyon fáj a magány.
A halottaknak, mi nem tudhatjuk,
csak az isten tudja,hogy odaát mi fáj.

Mikor télen hull a fehér hó,
Nyáron fúj a langyos szél.
Mindig arra gondolok,
fentről nekem a drága jó apám,
szél formájában az életről
és a keserű sorsáról beszél.
Ez van, amikor az ember nem tervez előre, csak hagyja megtörténni a dolgokat. Úgy eljönni gyermekkora helyszínéről, hogy maga sem hiszi, mindez vele történik, mintha egy filmet nézne folyamatosan, de nem érti, mit keres ő ebben? Miért pakolja a dobozokat ruhákkal, edényekkel, tárgyakkal tele? És csak folyamatosan a "nem hiszem, hogy én ezt csinálom" szavak formálódnak az ajkán, s a következő képben már az autópályán imádkozik, hogy autója ne adja be most a kulcsot. Végül elérkezik egy olyan helyre, amelyről csak hallott, és talán pár fotót ha látott - s megint az a furcsa érzés keríti hatalmába amikor megpillantja a városhatárt jelző táblát. Nem, ez már nem az ami volt, annak vége, most átlépve eljövendő élete helyszínének jelző tábláját csak a tájat figyeli: vannak-e hegyek? Mert ez a legfontosabb. A hegyi ember nem tud meglenni nélkülük. Emberek nélkül igen, hegyek nélkül nem. Kellenek a hegyek, mementóként. Hogy tudjam, honnan jövök, és hová tartok.
Menni kell előre, lépésről-lépésre, hinni valamiben, újban, magadban, hinni egy jobb élet még meg nem valósult, de elérhető csodájában. Édes kényszer, a várás, a türelem, míg meg nem kapod, el nem éred a célodat. Addig is formálódsz ráhangolódsz, és érezni kezded először magunkban azt a bizonyos változást, majd egy pillanat alatt valahogy megváltozik minden. Magad sem érted mi történik körülötted, mitől más ez a nap, mint a tegnapi volt. És már semmi nem ugyanaz, Te sem ugyanaz vagy, aki voltál. Az elmúlt, meghalt, odalett a tegnappal. Csak egy bizonyos borzongást érzel, meg nem magyarázhatatlant, és imádkozol, bárcsak tovább tartana. Mert eddig minden ami azt hitted jó volt, elmúlt. És csak azt veszed észre, hogy ezek az édes borzongások egyre csak jönnek, hosszabbak lesznek, majd végül nem múlnak el. Akkor fogod érezni, hogy már nem az vagy aki voltál, nem is érted majd. Hol volt eddig ez az érzés? Hol volt ez az édes borzongás? Ott volt, de rossz időben, és rossz helyen voltál, olyan helyen, ahol vastag falakkal körülvéve védted magad ettől az érzéstől. Elvonta a figyelmed más. De most itt van, és itt lesz. Csak hagyd, hogy megtörténjen. És kívánd, hogy soha ne múljon el.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom