Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Utolsó napján ennek az évnek a cigánycsemeték megint útra kélnek, azt kívánom neked, hogy ha arra járnak, térjenek be hozzád, s maradjanak nálad! B.U.É.K!
Aki vereséget szenved, annak még nincs vége. Annak van vége, aki feladja.
"Az idő rohan, egy villanás, egy pillanat, s a jelen máris múlttá változik... Pillanatról pillanatra a jövő ott csillog az ember markában, ha nem ragadja meg anélkül hogy összeroppantaná, ha nem alakitja anélkül, hogy széttörné azt a pillanatfolyamot, semmi sem marad belőle..."
"Amit szívből adnak azt nem kell kérni. Amit kérni kel azt nem adják szívből."
"...minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor és a gyűlölet ordításaival fogadjanak, ha meglátnak."
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
„A legmélyebb félelmünk nem az, hogy elégedetlenek leszünk. A legmélyebb félelmünk, hogy végtelenül erősek vagyunk. Ez nekünk a fény, nem pedig sötétség, ami legjobban megrémít minket. Ha kicsinyes vagy, az nem szolgálja a világot. Erről nem tud senki, ezért a környezeted nem lesz bizonytalan. Ragyognunk kell, mint a gyerekeknek. Ez nem csak néhányunkban, mindenkiben ott van. És ha ezt a ragyogást szabadjára engedjük, tudat alatt másokra is hatunk, hogy ezt tegyék. Ahogyan megszabadulunk félelmeinktől, a jelenlétünk magától felszabadít másokat.”
„Talán a kinyomtatott történet mögött végig ott lapult egy másik, egy sokkal nagyobb, mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!? És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről, vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet, hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.”
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
„Adjon a Jóisten boldog ünnepeket Mindenféle jókkal lásson el titeket. Az öreg nagyapám ily köszöntőt hagyott, Örvendjetek vígan Jézus feltámadott. Öröm ez tinéktek énnekem és másnak De én is örülök a hímes tojásnak. Adjatok hát nékem néhány piros tojást Hogy jókedvvel menjek az utamra tovább.”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló