Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Hogy mondjam el hogy szeretlek?
NEM TUDOM!
Félek rosszul döntök, nem is ismerlek igazán.
NEM TUDOM MIT TEGYEK!
Egyszerre érezte, hogy közel a pillanat, amikor a vágy szavakat talál, s ő talán megmondhatja végre (...) egész világának azt a 'mindent'. Érezte most, hogy ez a szónoklat nem lesz hosszú. Talán csak azt mondja: 'elég' vagy 'elmegyek'. Egyetlen szóban elfért, amit egész életével mondani akart. De ezt az egyetlen szót nem mondhatta el egyetlen pillanattal elébb, csak amikor itt volt az ideje. Most történt valami, benne és körülötte, talán születése pillanata óta először 'történt' valami.
Így telik az első napja. Így telnek a többi napjai. Eleinte nem érti. A régebbi újoncok néha magyarázni próbálják, elmondják, mi történik, hogyan történik, mit kell csinálni és mit nem. De általában hiába is magyarázzák. Hogy is lehetne megérteni, hogy amit lát, az nem valami szörnyűség, rémálom, amelyből mindjárt felriad, amelyet elhessegethet az elméjéből, hogyan értessék meg, hogy ez az élet, a való élet, ez lesz mindennap, ez van és semmi más, hiábavalóság azt hinni, hogy van valami más, hiábavaló színlelni is a hitet, és fölösleges dolog leplezni is a valóságot, mellébeszélni, és nem érdemes abban hinni, hogy mégis van valami emögött vagy alatta vagy fölötte. Csak ez van, semmi más nincs. Mindennap verseny, győzelem vagy vereség. Harcolni kell az életért. Nincs más választás. Nincs más lehetőség. Nem lehet eltakarni a szemet, nem lehet ellenállni. Senkitől se lehet segítséget, könyörületet, irgalmat várni. Abban sem lehet reménykedni, hogy majd az idő... Ez van, ez, amit látott, és néha kevésbé lesz borzalmas, mint amit most látott, néha meg sokkal borzalmasabb lesz, mint amit látott. De bármerre néz, ugyanezt fogja látni, semmi mást, és ez az egyetlen valóság, nincs más valóság ezen kívül.
Ő már régen tudja azt, amire mi most kezdünk rájönni.
Erre mondják; bölcsesség.
Élet,
1889. január 3-án Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle, egy konfliskocsis csökönyös lovával bajlódik. Hiába noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis - Giuseppe? Carlo? Ettore? - elveszíti a türelmét, és ostorával verni kezdi az állatot. Nietzsche a csődülethez ér, s a dühtől nyilván már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis váratlanul a kocsishoz ugrik, és zokogva a ló nyakába borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul és némán fekszik egy heverőn, még kimondja a kötelező utolsó szavakat ("Mutter, ich bin dumm"), aztán szelíd háborodottként anyja s nővére felügyelete alatt még tíz évig él. Hogy a lóval mi lett, nem tudjuk.
Élet,
Sajnálom, hogy így kellett vége legyen...de én hiszek abban, hogy minden megvan írva és ez is megvolt. Talán ennek így kellett történnie. Még mindig iszonyatosan fáj, hogy nem láthatlak, nem keresel, nem kell elkerülnöm téged a
folyosón, nem lesz már olyan, hogy sétálunk egymás mellett az utcán. A legjobban talán az emlékek hiányoznak, a régi szép dolgaink...mert olyan érzést keltettél
bennem, amit senki nem tudott és érzem hogy sohasem foglak tudni elfelejteni. Az egyik énem azt mondja, hogy jó, hogy elmentél, és már nem vagy itt a városban sem, nem futhatok veled véletlenül össze az utca közepén, nem kell félnem, hogy
nem áll éppen tökéletesen a frizurám és így kell látnod...a másik felem pedig elmondhatatlanul szenved...azért, mert nem láthattalak többet a folyosón, nem várhatom a rezgést a telefonomból, hogy üzenetet írtál...nem fog az üzeneted várni
amikor hazaérek, miután együtt sétáltunk...nem lesznek hajnali átbeszélgetett estéink...mindezeknek sajnos csupán csak régi, szép. vissza nemtérő emlékek, amiket minden este és reggel újra és újra lejátszok a fejemben. Senkivel nem tudlak pótolni, pedig csomószor próbáltam már...mindenkiről te jutsz az eszembe, mindenkiben téged kereslek és utánad kutatom. A legrosszabb az egészben talán nem is az, hogy távol vagy, hanem az, hogy mást szeretsz és mással vagy boldog. Tudom, én soha nem tudtam volna neked kellő boldogságot adni, de te már a puszta jelenléteddel, ha csak láttalak elmenni az utcán, bearanyoztad az egész napom...csak egy rólad látott kép miatt boldog leszek és elmosolyodom...ha csak meglátom valahol a nevedet, vagy hallok rólad egyből elkezd dobogni a szívem, mint amikor csak meglátlak. Szomorú vagyok és egyben szerteszét van repedve a szívem, már több éve miattad...de mégsem tudok haragudni rád, pedig meg sem kaphattalak soha...igazából szeretném megköszönni, hogy megismerhettem, milyen is a szerelem, és érezhettem olyan érzéseket, amiket van aki sohasem érzett még.,.köszönöm a legszebb pillanataim, és köszönöm a sok szép emléket! És remélem, amikor majd valamikor az idő múltán eszedbe jutok, és neked is felderengenek majd az emlékeink, amik egy apró kis mosolyt fognak csalni az arcodra...és ha ez tényleg úgy van
megírva, hamarosan újból rám találsz, és adhatok némi boldogságot vagy csak egy tizedét annak amit te adtál nekem az évek alatt.



Csalódás, Fájdalom,
A barátság egy vicc. Kell ki elmondja, és kell ki nevet rajta!
Nincs rosszabb dolog mint tapaszalni az elmúlás tényét..
Az elmúlás ..mi egyik pillanatban még reményteljes ..a másikban már odavan.
Mi egyik pillanat töredékében még a tied ..a másikban már szerte van.
Mit egyik pillanatban még teljes szívedben szerettél ..a másikban már messze van.
Mit egyik pillanatban még az emlékeidben őrzöl ..a másikban már veszve van.
Azt mondják az elmúlás jó dolog ..pedig nem az..
Igazságos ez a világ? -Amikor felteszem ezt a kérdést..még én is elmosolyodom..már hallom is a választ..belülről...van bármi is ami igazságos ezen a világon? Ha már az egyes bíróságokon is azt mondják hogy a törvény nevében..és nem az igazság nevében..akkor azt hiszem nincs értelme azt keresni.
Ez szőnyeget von a mélység fölé
S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
Te léssz a boldog, aki átugorja.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló