Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Megvannak a szavak, el is mondtam tán, de félek, hogy túl későn haraptam el a nyelvem. Hallgattam volna? Elharaptad helyettem a szavakat. Már annyi időt töltöttem csendben, s most megint elragadt valami...
Félsz, hogy valami rosszat mondtam, nem, nem mondtam, de ha senki nem mondja, akkor senki nem hallja meg a szavakat, hogyan élhetnénk így tovább? A szavaknál, a csendnél hangosabb a szívem, nincs aki lecsillapítsa, de nem szégyellem. Akár üvöltök, akár sírin hallgatok, nem titkolom többé, hogy harcoltam, s talán egyszer győz a fény a sötétség felett, s talán némaságom és szavaim tieiddel egyként küzdenek. S akkor én nyerek.
Van valaki, akit úgy ismerek, ahogy senki más. Aki éljen akárhány száz kilométerre, akármilyen dimenzióban, úgyis megtalál. Láthatatlan kapoccsal köttettek össze útjaink, bár úgy tűnik közös Sorsunk végeláthatatlanul véget ért. Ez nem így van. Olykor a szív törvényei győzedelmeskednek a józan ész felett, olykor a kényszer szülte helyzetekből lesz egy kicsiny menedék, ahol lelkünk megnyugvást talál. Csak az addig eltelt idő ne lenne oly nehéz. A félrecsúszott szemüveg, a reggelinél fogadott kicsiny katonák, a gyógyszerrengeteg, a kusza haj, a szem, mely rám nevet, a vonalnyi száj, a három párna feje alatt, az érintése, az öle, a puha keze itt él bennem, most is érzem, más nem tudja, nem érezheti, mert úgy, mint én ismerem, nem ismeri.
Érezted ma reggel a tavasz illatot? Egészen a lelkemig hatolt. Újra hittem ha csak egy pillanatra is, hogy van feltámadás, van újrakezdés, itt és most, abban a pillanatban, amikor beleszagoltam a levegőbe. Ma minden más, mint tegnap volt. Még az illatok is.
És egyszer csak hangokat hallottam a fejem fölött, de nem az alacsonyan szálló repülőgépek hangját, hanem a visszatérő darvak megszokott sorára lettem figyelmes. Lám, ők is tartanak valahová. Nem céltalanul röpködnek, hanem a megérzéseik, a jelek, amelyeket figyelnek, vezetik céljaik felé.
Ma olyan jó élni... ma olyan szép az idő, a nap is másként ragyog.Ma szeretem az életem
Menni kell előre, lépésről-lépésre, hinni valamiben, újban, magadban, hinni egy jobb élet még meg nem valósult, de elérhető csodájában. Édes kényszer, a várás, a türelem, míg meg nem kapod, el nem éred a célodat. Addig is formálódsz ráhangolódsz, és érezni kezded először magunkban azt a bizonyos változást, majd egy pillanat alatt valahogy megváltozik minden. Magad sem érted mi történik körülötted, mitől más ez a nap, mint a tegnapi volt. És már semmi nem ugyanaz, Te sem ugyanaz vagy, aki voltál. Az elmúlt, meghalt, odalett a tegnappal. Csak egy bizonyos borzongást érzel, meg nem magyarázhatatlant, és imádkozol, bárcsak tovább tartana. Mert eddig minden ami azt hitted jó volt, elmúlt. És csak azt veszed észre, hogy ezek az édes borzongások egyre csak jönnek, hosszabbak lesznek, majd végül nem múlnak el. Akkor fogod érezni, hogy már nem az vagy aki voltál, nem is érted majd. Hol volt eddig ez az érzés? Hol volt ez az édes borzongás? Ott volt, de rossz időben, és rossz helyen voltál, olyan helyen, ahol vastag falakkal körülvéve védted magad ettől az érzéstől. Elvonta a figyelmed más. De most itt van, és itt lesz. Csak hagyd, hogy megtörténjen. És kívánd, hogy soha ne múljon el.
Azt mondtad egykor elengedni kár, elengedni nehéz, elengedni képtelen vagy. Aztán jöttek borongós napok, néma telefonok, csak gondolatban kivetített képekkel arról akit annyira szerettél, arról, aki másfele indult. Volt, hogy őrjöngtél, nem ettél, és végigzokogtad az éjszakát. De semmi nem történt, majd ezek az órák percekké és pillanatokká váltak. Aztán már nem is tudod, mikor történt meg. Elengedted. És egyre hosszabbak lettek a nyugalmas percek. Órákká, napokká váltak hirtelen. A rég elfeledett mosoly, észre sem veszed kiül az arcodon, sugárzol, mint a Nap És nem érted, hol volt ez a lány eddig. Milyen megmagyarázhatatlan börtön rabja volt, s most újra szabad. És nyugalom lengi körül egész nap. Azt mondod, ez hihetetlen... nem hihetetlen: tény. Végre élsz!
Olyan jó élni... jó elmélázni, kinézni az ablakon, hálát adni minden egyes reggelért. Másként látni ezt a gyönyörű világot. Érezni a levegő illatát, a jelen pillanatot, s hallgatni azokra a bizonyos ösztönökre, amelyek benned vannak. Hányszor kellett volna hallgatni rájuk... mennyi kudarctól menekültél volna meg... érezted, felfogtad, hogy a dolgok nem jó felé mennek, nem a te javadat szolgálják, hogy aki melletted van hátbadöf... mégis megpróbáltál hinni, és bízni... talán éppen utoljára. Mert miért ne lehetnél szerencsésebb az életben, ahogy eddig nem... és akkor ott motoszkál egy gondolat, egy furcsa érzés, és nem tudod hová tenni, csak azt tudod, hogy ez kényelmetlen, szabadulni akarsz tőle, és próbálsz mosolyogni, nem rá gondolni... és akkor bejönnek a megérzéseid. S te csak ülsz ott, hogy bárcsak hallgattál volna rájuk...aztán sok időbe telik, mire felocsúdsz a csalódásból, és megpróbálod összekaparni magad... végül sikerül. Eléred azt aki mindig is voltál, megéled azt, amit mindig is szerettél volna. Ehhez csak egyet kell tenned: elengedned. Ez a legnehezebb, de megéri. Kevesen képesek rá. Lehetnek félelmeid, de tudomást sem veszel róluk, csak imádkozol, és megjegyzed, minden úgy jó ahogy van. A tükörből már egy másik ember néz rád. Sohasem gondoltál rá, hogy arra az emberre visszamosolyogj, most mégis megteszed... minden úgy jó, ahogy van. És kíváncsisággal tekintesz a jövőbe, már nem ragaszkodsz, csak élsz... s ezt más is tudni fogja.
Igen, bölcsebb lettem. Nem én akarom az életemet vezetni, hanem hagyom hogy az élet vezessen engem.
Menni kell előre, lépésről-lépésre, hinni valamiben, újban, magadban, hinni egy jobb élet még meg nem valósult, de elérhető csodájában. Édes kényszer, a várás, a türelem, míg meg nem kapod, el nem éred a célodat. Addig is formálódsz ráhangolódsz, és érezni kezded először magunkban azt a bizonyos változást, majd egy pillanat alatt valahogy megváltozik minden. Magad sem érted mi történik körülötted, mitől más ez a nap, mint a tegnapi volt. És már semmi nem ugyanaz, Te sem ugyanaz vagy, aki voltál. Az elmúlt, meghalt, odalett a tegnappal. Csak egy bizonyos borzongást érzel, meg nem magyarázhatatlant, és imádkozol, bárcsak tovább tartana. Mert eddig minden ami azt hitted jó volt, elmúlt. És csak azt veszed észre, hogy ezek az édes borzongások egyre csak jönnek, hosszabbak lesznek, majd végül nem múlnak el. Akkor fogod érezni, hogy már nem az vagy aki voltál, nem is érted majd. Hol volt eddig ez az érzés? Hol volt ez az édes borzongás? Ott volt, de rossz időben, és rossz helyen voltál, olyan helyen, ahol vastag falakkal körülvéve védted magad ettől az érzéstől. Elvonta a figyelmed más. De most itt van, és itt lesz. Csak hagyd, hogy megtörténjen. És kívánd, hogy soha ne múljon el.
Kitartani magad mellett, kitartani elveid mellett, megvédeni magad mindenféle negatív dologtól, ez a belefektetett energia kérdése. Sok-sok energiáé. De megéri... hiszen így leszel tökéletes a saját szemedben, így leszel határozott egyéniséggel rendelkező, önmagát mindenáron megvalósító ember, nem pedig olyan, aki védtelen. Vagy akivel bárki, bármit megtehet. De kinek is van joga ahhoz, hogy formálja az életed, ha nem neked? Ki lehet az, aki jobban tudja mit érzel, min mész keresztül, mik a gondolataid, mik a terveid, céljaid? Ki lehet az? Te, csakis te magad. Hát állj ki magad mellett, éld meg az életed, úgy ahogy neked jó, s nem úgy ahogyan neked mondják hogy jó lehet. Minden csak nézőpont kérdése. Ez a Te nézőpontod. A Te szemed, a te agyad, a te füled, a te tested, a te életed. Hát éld!
Szívem dobban,
Lelkem fáj,
Nem vagy itt mellettem,
Drága kis lovacskám,
Lehet, hogy elmentél,
Én örökre szeretlek,
Nálam jobban,
Senki sem szerethetett.
Miattad sírok
Minden percben,
Gyere vissza hozzám,
Csak ennyit kérhetek.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló