Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Hűvös, hajnalidőben kószáltam a tájban,
Egy szőke, és csodaszép virágszálat láttam.
Édes ajkaidat érzékien csókoltam,
Rózsavízzel öntözlek, drága virágszálam.
Sajnálom, hogy így kellett vége legyen...de én hiszek abban, hogy minden megvan írva és ez is megvolt. Talán ennek így kellett történnie. Még mindig iszonyatosan fáj, hogy nem láthatlak, nem keresel, nem kell elkerülnöm téged a
folyosón, nem lesz már olyan, hogy sétálunk egymás mellett az utcán. A legjobban talán az emlékek hiányoznak, a régi szép dolgaink...mert olyan érzést keltettél
bennem, amit senki nem tudott és érzem hogy sohasem foglak tudni elfelejteni. Az egyik énem azt mondja, hogy jó, hogy elmentél, és már nem vagy itt a városban sem, nem futhatok veled véletlenül össze az utca közepén, nem kell félnem, hogy
nem áll éppen tökéletesen a frizurám és így kell látnod...a másik felem pedig elmondhatatlanul szenved...azért, mert nem láthattalak többet a folyosón, nem várhatom a rezgést a telefonomból, hogy üzenetet írtál...nem fog az üzeneted várni
amikor hazaérek, miután együtt sétáltunk...nem lesznek hajnali átbeszélgetett estéink...mindezeknek sajnos csupán csak régi, szép. vissza nemtérő emlékek, amiket minden este és reggel újra és újra lejátszok a fejemben. Senkivel nem tudlak pótolni, pedig csomószor próbáltam már...mindenkiről te jutsz az eszembe, mindenkiben téged kereslek és utánad kutatom. A legrosszabb az egészben talán nem is az, hogy távol vagy, hanem az, hogy mást szeretsz és mással vagy boldog. Tudom, én soha nem tudtam volna neked kellő boldogságot adni, de te már a puszta jelenléteddel, ha csak láttalak elmenni az utcán, bearanyoztad az egész napom...csak egy rólad látott kép miatt boldog leszek és elmosolyodom...ha csak meglátom valahol a nevedet, vagy hallok rólad egyből elkezd dobogni a szívem, mint amikor csak meglátlak. Szomorú vagyok és egyben szerteszét van repedve a szívem, már több éve miattad...de mégsem tudok haragudni rád, pedig meg sem kaphattalak soha...igazából szeretném megköszönni, hogy megismerhettem, milyen is a szerelem, és érezhettem olyan érzéseket, amiket van aki sohasem érzett még.,.köszönöm a legszebb pillanataim, és köszönöm a sok szép emléket! És remélem, amikor majd valamikor az idő múltán eszedbe jutok, és neked is felderengenek majd az emlékeink, amik egy apró kis mosolyt fognak csalni az arcodra...és ha ez tényleg úgy van
megírva, hamarosan újból rám találsz, és adhatok némi boldogságot vagy csak egy tizedét annak amit te adtál nekem az évek alatt.



Csalódás, Fájdalom,
Annyi mindent akarnék mondani, annyi mindent tudnék a fejedhez vágni. De nem teszem. Nincs erőm rá, nincs energiám veszekedni és megbántani Téged. Beburkolózom némaságomban és várok, várom, hogy a rossz elillanjon az idő múlásával. Idővel minden érzelem megkopik, ahogy a szerelem, úgy a gyűlölet és a bánat is.
, Szakítás,
Sose higgy az örök ígéretnek, idővel úgy is hitelét veszti!
Éjjel, nappal rád gondolok , s a régi szép időkre. Gondolok arra, hogy mennyit tettél értem, s most itt állok a sírod mellett ... s óriás könnyeket ejtve, teljes szívemből mondom: SZERETLEK.
Akárhányszor elbukok,
mindig valahogy felállok!
A szív bármennyire is vérzik,
az idő, majd mindent begyógyít!
A múltat nem lehet törölni,
de lehet a hibákból tanulni!
Jegyezd meg ezeket a sorokat,
az életben használhatod sokat!
Sokáig két test egy lélek voltunk, de az idő mindent felemésztett... csak remélni tudom, hogy elég mély nyomott hagyott benned ahhoz, hogy azt hidd, ki tudsz belőle mászni, de könnyen lehet, amikor már azt hiszed majdnem kijutottál a szakadék szélébe kapaszkodva megcsúszol és lezuhansz... a karjaimba!
Az általunk rabságra ítélt lényt rövid időre kiszabadítva s ezáltal magamat is megszabadítva az emberek anyagias, számító, önző világától, messze minden zajtól és keserűségtől, amit az emberi lét von maga után, lóháton érzem, otthon vagyok.


Amit érzek ilyenkor, az maga az ÉLET. Ugyanazok a fák adnak árnyékot a vakító naptól, mely mindkettőnket éget, ugyanaz a szél hűti testünket, ugyanazt a levegőt szívjuk. Egy ritmusra dobban a szívünk, együtt emelkedik és süllyed mellkasunk, egyszerre feszülnek meg izmaink, szemünk ugyanarra a távoli pontra figyel, valahol a horizonton túl. Egy testként mozdulunk, összeforrt lélekkel. Most igazán szabadok vagyunk, így együtt.


Csak ketten vagyunk. Körbenézek a tájon ahol nemrégen gyalog jártam, lehajtott fejjel, egyedül. Most lovam büszkén felveti fejét, tekintete a távolba mered, szemünk ugyanazt a tájat pásztázza, de most úgy érzem, az egész világ az enyém, amíg csak a szem ellát. Hiszen csak egy perc, egy apró jel, egy ugrás és bárhová eljuthatok. Csak tudatnom kell akaratomat s ez a fenséges lény sóhajtásomat, egy elsuhanó vágyamat megérezve, még meg sem született gondolatomat is meghallva azonnal nekirugaszkodik.



Az erek kidagadnak lovam erős nyakán, izmai megfeszülnek, sörényét tépdesi a szél ahogy izgatottan figyel előre. Ereje és gyorsasága, biztos lábai, az inak, az utolsó szőrszál a testén, most mind az enyém és tudásom az ő tudása is.


Felülök, lábammal megkeresem a kengyelt, rendezem a szárakat és magamat, kitisztul a fejem, most szó szerint nyeregben érzem magam és elindulunk, csak ketten.


Egyik reggel egy rózsacsokorral állított be hozzá. Közölte, hogy otthagyja az egyetemet, és belevág a saját üzletébe. Azután megkérte a kezét. Ő pedig igent mondott, pedig a csodálaton és a cinkosságon kívül mást nem érzett iránta. De azt gondolta, hogy az idő és az együttélés majd meghozza a szerelmet is. Különben is ez a fiú volt az egyetlen, aki megértette és ösztönözte: úgy érezte, hogy ha elszalasztja ezt a lehetőséget, talán soha többé nem talál olyan embert, aki elfogadja őt úgy, ahogy van.
... egyre gyakrabban kaptam tőle levelet, és a különböző országok bélyegei láttán mindig elfogott az irigység. Számomra ő volt az idősebb és tapasztaltabb barát, aki mindent tud, aki járja a világot, próbálgatja a szárnyait - miközben én minden erőmmel azon igyekszem, hogy gyökeret eresszek.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló