Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Szükségem van a napra,a csillagokra, a holdra és rád. A napra nappal, a holdra és a csillagokra éjszaka, Rád pedig örökké!
"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.
Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."
Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."
A puha hóban, csillagokban,
Az ünnepi foszlós kalácson,
Láthatatlanul ott a jel,
Hogy itt van újra a KARÁCSONY.

Mint szomjazónak a pohár víz,
Úgy kell mindig e kis melegség,
Hisz arra született az ember,
Hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen KARÁCSONY
Szobám
sarkában a
békesség fája
zöld ruháján sok
ezernyi szín, alatta fénylő
melegségben a gyermeki világ
játszani hív. Játszani, játszani,
békében játszani gyermekem veled
hagy játsszam még, körültáncolom veled
a világot most, mikor mindenki érzelme ég.
Nézem a fámat és egyre jobban érzem a fenyő
illatát, töprengem azon, hogy milyen jó lenne, ha
örök maradna ez éjszakám. Csillagszórók a gallyak
csúcsán szórják a karácsony csillagát, béke csillagok
röpdöső fényei
szobámból
szálljatok
mind tovább.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
Töprengjünk az eljövő felől:
Hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
"Istenem, ha oly jó szívem volna, felírnám minden gyűlöletem a jégre, és csak várnám, hogy felkeljen a nap. Van Gogh álmával Benedetti-költeményt festenék a csillagokra, és Serrat dalát szerenádként a Holdnak ajánlanám."
Per aspera ad astra! - Göröngyös úton a csillagok felé!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megfürödni
s mesék tavában mélyen, mélyen ezt a világot elfeledni.
Puha pihe palástban csillog a határ.
Csend honol, messze szállt a trillázó madár.
Ám e szikrázó gyémánt réten táncot jár
az égi küldött: bársonyos szép napsugár.
Majd alkony borul ránk, beköszönt az este
az éji lepelre csillagokat festve,
s szinte már látom, hogy a hófödte tájon
Mikulás jő rénszarvas vontatta szánon!

Bent a házban ünnepre készül a család,
már fő az étel, sül a sütemény, s a kalács.
Áll a szép fenyőfa – díszitik kis kezek –
van rajta cukor, gyertya, s csengők csengenek.

Fa alá kerül a várva várt ajándék,
hol több, hol kevesebb, de nemes a szándék!
Fellobban a gyertyák lángja, szól az ének,
megbékél a világ, csendesül a lélek.

Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?
Három koronás fő költözik honnyáról;
Siet Sidóország anyavárosában,
Mondanád sas repül kőszál nyilásában,
Sok tevék követik megterhelt hátokkal,
Izzadnak, fehéről szájuk tajtékokkal.
Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények? Talám a városhoz van menni törvények?
De tovább mit látok az égnek kékségén?
Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.
Sugarát intézi a koronás főkre,
Mint a felkelő nap bércekek s erdőkre.
Ez már a természet rendét fellyül mulja,
S az álló csillagok törvényét feldólja.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló