Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Ez nem egy rang, vagy foglalkozás, és nincs semmilyen titok. Segítőnek születnek, hontalannak öltözött varázslók, elesettnek mutatkozó őrzők, öregbőrbe bújt angyalok. Ezer szemük, és világnyi szívük van. Csak magunkba tekintve láthatjuk meg őket. Aztán végül magunkra ismerünk. Áradós, megnyitós fajzat mind. Az Egy feleszmél bennük, ők, meg feleszmélnek az Egyben. Minden megadatott, és aki érteni, látni, élni akarja ezt a mindent, csak szót fogad nekik, és megnyílik. Ez, persze csak a létre vonatkozik, az élethez, már magunkat is félre illik tennünk.
Talmud
"A csata a legnagyobb műsor, az igazi attrakció. A háború csúcsa, korona a nyomor, a félelemés az éhínség szemétdombjain. A rémült lélek kiszabadítja magát korlátai közül, és erős szárnyakon magasra ível, hogy találkozzon végzetével. Ez a szenvedő civil nagy pillanata. A léleknek soha nem volt alkalma kibontakozni, megmutatni belső gazdagságát; elnyomva porosodott egy iroda mélyén, pénz szűkében nem hághatott szellemi magaslatokra sem, és amikor meglátogatta a szerelem, ő is csak egy pillanatra állt meg az ajtóban, mert rögtön utána jött a gyermek, a házasság, a szűk penészes lakás, a számlák, a verejték, a szárnyaszegett vágyakozás, a nő pedig egyre unalmasabbá vált, megmérgezte életét.
A csatában a szürke civil szembenéz minden félalmével, amelykből akad garmadával, és kimegy csatázni, és a lelke szabaddá válik a nagy élet-halál drámában.
Nem! A lélek nem válik szabaddá. Ez karikatúra. A kiember távol áll attól, hogy szabad emeri lénnyé váljon - őrült, hisztérikus gazember lesz belőle, aki vakon engedelmeskedik másoknak, mert fél önszántából bármit is lépni. Pontosan azt fogja tenni, amit soha életében nem akart, legalábbis nem mert megtenni, de ami egész életében kísértést jelentett számára: öl az életéért.
És mert ezzel halálos veszélynek teszi ki magát, azt képzeli, hogy az élet birtoklása bátor emberré teszi, aki immár elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába. Ez a prózai igazság."
"A sebektől megerősödik a lélek.. -a legerősebb jellemeket hegek borítják."
"Múlnak a percek, égő szemmel nézek rád. Szótlan csak állok és nézem a könnytől marta szád. Indulnom kéne, de még visszatart egy szó... Némán ölellek. Ez az érzés háborgó folyó."
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
„Harmincig hevít a nő; aztán a bor; aztán a pillangószív sem. ÉS!! Üres fejjel lehet élni, üres pillangószívvel nem.”
Aki vizet önt a borba, Isten nyila verje orrba!
„...Mert a borzalom a földön kézzelfogható és mindennapos. Olyan, mint a virág vagy a nap. Visszafoghatatlan.”
Donec eris felix multos numerabis amicos,
Tempora si fuerint, nubila solus eris.
- Amíg szerencsés vagy, sok barátod lesz,
de amint beborul feletted az ég, egyedül maradsz.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló