Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy
értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak,
amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem,
éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban
maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól
a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok,
mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe,
mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat
a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni.Nem tudom ez mennyi ideig tartott.
talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni -
vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha
lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy
annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint
amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni.De mi van
akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és
visszafordíthatatlan?Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam
kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az
ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem.
A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már
teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen
fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a
sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De
nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb.Mintha sosem létezett volna?
Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a
pillanatban megtört, ahogy kimondták.A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az
élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az
ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg
is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a
vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy
reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben
lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele
volt izzadtságcseppekkel.Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam
a kínzó emlékektől. vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami
nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha
nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből.
A mai a nap, amikor kezdődik az életem.Ma világpolgárrá váltam. Ma felnőtt lettem. Ma felelőssé váltam másokért is, nem csak saját magamért és a szüleimért. Többért lettem felelős,
mint a jegyeimért.Ma felelős lettem a világért, a jövőért; minden lehetségesért, amit az életem kínálhat. A feladatom kiállni nyitottan, határozottan és készen. Hogy mire? Nem tudom.Bármire.Mindenre.Az életre, a szerelemre. Vállalni a felelősséget, élni a lehetőségekkel.Ma, barátaim, életek kezdődnek.
Az a tény, hogy nem kell szenvednünk az érzelmeink miatt, sokaknak segít. Egy bölcs ember soha nem tartja annyira valóságosnak az érzelmi világát, hogy az kimozdíthatná őt középpontjából, és arra kényszeríthetné, hogy saját akarata ellen tegyen vagy mondjon valamit.
Ha kételyed van, mindig gondolj arra, mi a legjobb másoknak.
Talán valóban születnek néha örök, és megbonthatatlan kapcsolatok. Egyesek tényleg rátalálnak arra az egyetlen emberre, aki jóban rosszban kitart mellettük. Ez az ember lehet egy házastárs, és ünnepelheted őt álomesküvővel. De az is lehetséges, hogy az az ember, akire egy életen át számíthatsz az, az az ember aki igazán ismer, talán még jobban ismer, mint te önmagadat, ő nem más, mint az az ember, aki melletted volt gyerekkorod óta.
A fájdalom önmagában egy nehéz érzés, amit az emberek sokszor nem tudnak elfogadni. Valahol bennük van egy kis fény, a remény, hogy majd jobb lesz. De mikor? Mikor lesz jobb? Nem lesz jobb sosem. A fájdalom benned marad ég és mar de ki kell bírni, csak gondolj arra a kis fényre. Ami ott ég benned. És hogy ha teljes szíved fogja diktálni, akkor a kis fényből egy közeli, sokkal nagyobb láng fog égni.
Minden emberi lénynek szüksége van arra a fantáziára, hogy valóban szerették.
s ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.
Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.
Arra törekedj, hogy egyedül is jó társaságban légy!

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló