Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Oly csúnya a halál... és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
 
 
Az út, a végtelen és a véges között egy rés, ez a miénk, a halálunk.
 
Már nem félek a haláltól, mert tudom, hogy te ott leszel. Újra érezhetem csókod, érintésed. De menyivel jobb lenne ha ez mind itt a valós életben lenne.
 
Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe...
 
Sírva jöttél világra, s körülötted mindenki mosolygott, Úgy menj el, hogy mosolyogj és körülötted mindenki sírjon.
 
Ha láthatatlan folt vagyok csak, Nem látszana hiányom sem! Halni vágyok, én Istenem, az életemet Többé már nem!
 
S ne hidd, míg száll sóhajod, Hogy Teremtőd nincsen ott, És ne hidd, ha könnyezel, Hogy Teremtőd nincs közel. Belénk oltja örömét: Hogy bajunk ő zúzza szét, És míg meg nem enyhülünk, Mellénk ül és sír velünk.
 
Szereteteik kiléptek az életükből, elszakította őket a halál, a válság meg néhány olyan körülmény ,amelyeket egyikük sem kívánt. Az élet hullámverése könyörtelenül messzire sodort tőlük, személyeket, helyeket, kedves pillanatokat.
 
Hozd vissza hát eltűnt időmet, Midőn szívem ily zsenge volt, S bennem folyvást vers-újszülöttek Bő csermelye buzgott-dalolt, Világom még ködben kerengett Minden bimbó csodát ígért, S téptem virágok tengerét, Hol völgyeinkben árja lengett. Semmim se volt s volt mindenem, Csalódás-vágy ,s igazság-szerelem. Szilaj vágyaknak birodalmát, A boldog-sajgó poklot add, Gyűlölség, szerelem hatalmát, Add vissza ifjúságomat!
 
Pompás aranyóra. Büszke vagyok rá. Nagyapám a halálos ágyán adta el nekem.
 

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló