Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Kék erdőben jártam,
Zöld ibolyát láttam,
Na épp ezért megyek
Holnap a szemészetre.
Talmud
"A csata a legnagyobb műsor, az igazi attrakció. A háború csúcsa, korona a nyomor, a félelemés az éhínség szemétdombjain. A rémült lélek kiszabadítja magát korlátai közül, és erős szárnyakon magasra ível, hogy találkozzon végzetével. Ez a szenvedő civil nagy pillanata. A léleknek soha nem volt alkalma kibontakozni, megmutatni belső gazdagságát; elnyomva porosodott egy iroda mélyén, pénz szűkében nem hághatott szellemi magaslatokra sem, és amikor meglátogatta a szerelem, ő is csak egy pillanatra állt meg az ajtóban, mert rögtön utána jött a gyermek, a házasság, a szűk penészes lakás, a számlák, a verejték, a szárnyaszegett vágyakozás, a nő pedig egyre unalmasabbá vált, megmérgezte életét.
A csatában a szürke civil szembenéz minden félalmével, amelykből akad garmadával, és kimegy csatázni, és a lelke szabaddá válik a nagy élet-halál drámában.
Nem! A lélek nem válik szabaddá. Ez karikatúra. A kiember távol áll attól, hogy szabad emeri lénnyé váljon - őrült, hisztérikus gazember lesz belőle, aki vakon engedelmeskedik másoknak, mert fél önszántából bármit is lépni. Pontosan azt fogja tenni, amit soha életében nem akart, legalábbis nem mert megtenni, de ami egész életében kísértést jelentett számára: öl az életéért.
És mert ezzel halálos veszélynek teszi ki magát, azt képzeli, hogy az élet birtoklása bátor emberré teszi, aki immár elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába. Ez a prózai igazság."
"Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét... Ő rám néz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel...érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt... Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom."
„Több mindent TUDOK, mint gondolnád
Több mindent ÉRTEK, mint szeretnéd
Több mindent LÁTOK, mint akarnád
Több mindent SEJTEK, mint sejthetnéd

Félek és nagyon féltelek – eközben szenvedek
Mert tudom, amit érzek nem lehet.
Senki és semmi más nem érdekel kívüled
De már készülök, milyen lesz az élet nélküled

Néhány hónap, s bár nagyon fáj – elmegyek
Mert úgy érzem másként nem lehet
Minden nap könnyekkel fekszem és kelek
Ezt sokkal tovább bírni már nem lehet.

Nem várok semmi mást, de kérlek Te ne bánts,
Arra már ott van egy „szerető társ”
Ma már tudom - milyen gyűlöletben élni,
S hogy megőrülök – minden percben attól félni.

Mit mondhatnék még bármi mást?
Ha egyet kérhetek – mosolyogj rám,
Hogy legyenek szépek az utolsó emlékek
Ha már felejteni nem vagyok képes.”
Mikor a hold feljön, a nap lemegy, az nagyon fáj, hogy nem vagy velem. Nem tudlak feledni, nem is akarlak, te vagy az éjj legfényesebb csillaga. Szíved másnak adtad, tudom jól, de legbelül érzem, hogy így a jó. Nem tehetek róla, ne lázadj fel, szívem csak érted gyúl lángra fel. Később majd rájössz hogy szeretlek, s te engem viszont szerethetsz. Hiszem hogy így lesz, s remélem, hogy egyszer majd te is megérted, miért véstem e sorokat vérző szívvel, s könnybe lábadt szemekkel néked! Tudnod kell, hogy csak téged szeretlek s hogy élni nehéz így nélküled! Amikor a fellegekben járok. mindenütt rád találok, elfog egy érzés tagadnom kár, az én szívem csak rád vár.
„- Mi a jobb, ha szeretnek, vagy ha félnek? - Jó kérdés... Együtt lenne a legjobb, de az nagyon nehéz dolog. Ha már választanunk kell, inkább féljenek. A félelem tovább tart mint a szeretet. A pénzen vett barátság nem ér semmit sem. Tudod, hogy megy itt? Megeresztek egy viccet, mindenki röhög. Tudom, hogy vicces vagyok, de azért annyira nem. Félelemből ilyen szenilisek. Féljenek, de ne gyűlöljenek. Jól bánok velük, de nem túl jól... ha túl sokat adok, nem lesz rám szükségük. Csak annyit adok, hogy szükségük legyen rám, de ne gyűlöljenek. Ne felejtsd el, amit mondtam!”
"Elmentél tőlem S én hagytam menj csak el Hiába lett volna minden Ki menni akar, azt hagyni kell Mosolygott hozzá az arcom De mögé senki sem néz Játszani a közömbös embert Most látom csak, milyen nehéz Elmegyünk egymás mellett némán Két szemed rám nevet Mosolyogva köszöntelek én is De hangom kicsit megremeg. Különösek vagyunk mi, emberek A lelkünk sír, az arcunk nevet Azt hisszük másokról, boldogok talán S irigykedünk néhány vidám szaván De nem vesszük észre Dehogy vesszük észre Hogy könnyek égnek csillogó szemében."
" Néha fontolgattam, hogy elmegyek hozzá és megpróbálom valamiképp jóvátteni amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak."
Más reggelre virradtunk, tárva van sok kiskapu. Húsvét hétfő reggelén, locsolni megy sok legény. Befordulunk, kopogtatunk, vödör vízzel riogatunk. Fizet is a gazda nyomban, s elköszönünk rögtön onnan.
„Ki tudja eldönteni hogy mit kell tenni vagy mit lehet egyáltalán tenni az életünkkel? Amikor nem tudsz dönteni és nem tudod azt sem hogy ki dönthetne, akkor kéne valaki aki odamegy hozzád és azt mondja amit senki más addig, és akkor rájössz hogy IGEN ez a megoldás. De addig amíg ez a személy meg nem talál, addig csak olyan emberekre hagyatkozol akikben nem vagy biztos. hisz kiben legyen biztos az ember ha saját magában sem az.... és ha két emberen múlik a dolog, még nehezebb a döntés hiszen meg kell egyezni, ami mint tudjuk nem az emberiség fő erénye. Pedig az érdekek, ki tudja, lehet hogy egyezőek, csak éppen mi nem látjuk azt... Csak érezzük hogy valamit muszáj tennünk mert ez így egyikünknek sem jó. És annyira erős lehet ez az érzés hogy már-már elgondolkozunk azon hogy engedjük el, felejtsük el, töröljük ki az életünkből. Csakhogy ezt a másik fél tudtára kell adni. De addig ez nem lehetséges amíg az eredeti érzést nem közöljük vele. Emiatt azt hiszem egyetlen megoldás van...a kezdeményezés.”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló