Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
...
of
85
Utolsó oldal »
Vegyük például az első egysejtűt! Egyáltalán nem voltak szülei. Egyszerűen csak lett a semmiből. Összeépítette magát mindenféle vegyi anyagokból, aztán elkezdett élni. Elkezdett mozogni, táplálkozni, szaporodni, meghalni, és azóta sem értem, hogy miért volt erre szüksége. Sokkal egyszerűbb lett volna vegyi anyagoknak maradnia. Miért volt szüksége például arra, hogy meghaljon?
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
Elnéztem itthon a cserebogarakat még tavasszal. Tulajdonképpen az egész életük arról szól, hogy a föld alatt élnek, és esznek. — Kertásáskor mindig egy csomót kiszedünk belőlük. — Utána, ha már eleget ettek, bebábozódnak, kikelnek, és cserebogár lesz belőlük. Erre készültek egész eddigi életükben, viszont már csak egy pár napjuk van hátra, hogy párosodjanak, meg hogy repkedjenek egy kicsit sötétedéskor, és annyi. Közben pedig vadásznak rájuk a madarak, meg például az autók is sokat elütnek belőlük. Hallani mindig a koppanásukat a kocsi elején, amikor felkenődnek. Én pedig azon gondolkoztam, hogy ha egy cserebogár kikel a bábból, és rögtön az első repülésével nekimegy egy autónak, volt-e bármi értelme annak, hogy élt, hiszen mivel nem tudott szaporodni, nem érte el vele azt, amit kellett volna.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy talán maga az öregedés is csak egy ugyanolyan betegség, mint a többi, ami születésünktől fogva végigkísér minket. Hiszen a sejtjeink ugye folyamatosan cserélődnek, vagyis eltérő mértékben ugyan, de minden egyes sejtünk fiatal. A szervezet egésze viszont valami miatt mégis megöregszik.
Vad! Na, ez az, ami az én bajom. Sosem viseltem el a szabályokat és nem igen tűrtem a korlátokat! Sokszor megkapom azt , hogy túl válogatós vagyok és , hogy nem tudok alkalmazkodni . De hát a macska sem alkalmazkodik, senkihez mégis tud szeretni . Mi nők is macskák vagyunk , igényeljük a szeretetet, de a szabadságra is szükségünk van ! Kell a melegség, de bennünk van a vadászösztön is ! Tudunk dorombolni de ha bántanak kiengedjük a karmainkat ! Miért kéne ezen változtatni, a férfiak sosem változnak és ez természetes ! Akkor mi is lehetünk vadak, de ha kell mi is tudunk kedvesek, lenni !
Mona
Van valamitek, ami igazán különleges. Túl a stresszen, a dühön, a meg nem értettségen, a fájdalmon, a múlt árnyain, a jövő félelmein, túl a szorongáson és a rettegésen, mindenen túl, ami miatt szorítást érzel a gyomrodban ott van a Ti világotok. Az a világ, ahol haza várnak, ahol az ölelés ezredjére sem ugyanolyan, és mindig jól esik. Ahol a csók nem rutinos, hanem édesen megnyugtató, és amiben nem csak a szenvedély van benne, hanem a csak feléd irányuló szeretet. Ahol a szeretkezés nem felszínes, időszerű kielégülés, hanem maga a törődő, kölcsönös kényeztetés. Ahol nincsenek álarcok, és nincs képmutatás, ahol nincs közöny. Jól vigyázz erre a világra, és ne vidd bele a világ szennyét, és bánatát. Őrizd ezt a világot, mint legféltettebb kincsedet, építgesd benne a házat, mely a közös otthonotok, és ne feledd, minden nap kell hozzátenned egy téglát, hogy épülhessen, és minden nap kell törődnöd vele, szépítgetned kell. Sose vedd természetesnek, hogy van. Az ember túl keveset kap különleges dolgokból.
Ha megtagadod azt, aki vagy, azt, amit érzel, amit gondolsz, hirtelen minden túl szűk lesz. A ruhák nem jönnek fel rád, már nem olyan kényelmesek, mint régen. Az ételek íztelenek, és unalmasak, a világ egyre kisebb lesz számodra. Szóval csak engedd el a megfelelési kényszert, nem érdemes a keskeny kis utcát választani, amikor a Tiéd lehet az egész országút. Akinek pedig nem vagy jó így, mit keres még az életedben? Megmondanád?
Talán bolondnak látszom . De néha jobb így mint , elmondani értem én de rohadtul fáj ! Legyek bolond esetleg naiv ! De nem akarom , hogy mindenki megtudja, mennyire vagyok sebezhető . Maradok így egy őrült a nagyvilágban aki hisz a csodában !
Mona
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Élj magadért, és azokért akiket szeretsz. Élj azokért, akiknek jelentesz valamit, és ne fuss többé olyan szekér után, ami úgy sem vesz fel. Élj a családodért, a céljaidért. Minden csak átmeneti. Hidd el, nem tart örökké a szomorúság, de a boldogság is véget ér egyszer. Soha ne veszítsd el a reményt. Mindig kell valami, amibe kapaszkodhatsz. Értékes vagy. Kellesz magadnak. Tedd meg magadért. Mindig küzdj és harcolj. Nem kell hősnek lenned, de inkább a kitartásodról ismerjenek, mint a gyengeségről. Soha ne add fel! Nézd végig mennyi mindent túléltél már, ebből nyerj erőt. Ha netán összeomlik a várad, kezdj el újat építeni magad körül. Rejtőzz el benne, ez majd megvéd az ellenségeidtől, de ne feledd, a barátokban is csalódik az ember. Sírj, tombolj, ordíts ha fáj. De soha ne nézz vissza. Engedd el, mert nem a tiéd többé. Hagyd hogy az idő enyhítse a fájdalmadat. Mindennap mondd el, hogy képes vagy rá. Higgy magadban. Abban, hogy legyőzhetetlen vagy.
Nem változott semmi. Csak mi - akik a birodalmunk keresésére indultunk, és olyan földekre jutottunk el, ahol még nem jártunk soha -, csak mi tudjuk, hogy mások lettünk. De minél többet magyarázzuk, annál inkább meggyőződünk róla, hogy ez az utazás is, akárcsak a többi, csak az emlékeinkben létezik. Talán majd elmeséljük az unokáinknak, vagy éppenséggel könyvet írunk róla, de hát mit is mondhatnánk pontosan? Semmit. Legfeljebb azt, ami odakint történt, de azt soha, ami belül megváltozott.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom