Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
A megsárgult Hajdúbagosi rónán járok,
csöndes lett és fakó.
Szeretném-e tájat itt hagyni sokszor.
Istenem hogyan is tehetném,
mikor annyira imádom?
Haldoklásában is csak a szépségét látom.

Nagyon csöndes lett novemberben kis falum felett az ég is,
Afrikában mentek a vándormadarak.
Maguk mögött hagytak végtelen nyugalmat.

Az ősz jötte miatt minden fecske búcsút intett nekünk.
Az égbolton egyet sem látok pedig annyira szeretnék.

Hiába nézem egész nap a Hajdúbagosi sárguló tájat.
A szemem villás farkú fecske helyett csak sötét varjat láthat.
A gólya sem vadászik békára a szendergő tájon.
Elmélázom a fán csókolózó vadgerle páron.
A rombolás áldás, a porból újjá lehet építeni mindent. De félünk attól, mi lesz velünk, ezért sokszor nem merünk lépni. Félünk az ismeretlentől, attól, hogy lesz-e elég pénzünk, lesz-e munkánk, lesz -e új szerelem... egyáltalán mi is leszünk-e. Nem úgy ahogyan voltunk, hanem úgy, akivé válunk. Nehéz döntés. És még nehezebb az elválás a tárgyaktól, a személyektől, a tájtól, az érzésektől. Most lehet, hogy ürességet érzel, azt, hogy nem itt a helyed, nincs kötődésed, nincs semmi ami még itt tartana. Akkor EZ AZ a pillanat, amikor menni kell. Bepakolni azt amire feltétlenül szükség van, s lesznek tárgyak, emberek, érzések amelyek maradnak. Te pedig felvértezve indulsz neki a végtelennek, amely tele van új lehetőségekkel, tárgyakkal, emberekkel, új szerelemmel.
A női test, egyszerre lágy harmat és hullázó óceán. Érzékeny virág, és harmóniákat magába rejtő hangszer. A női lélek olyan, mint a csillagos égbolt, millió csillag ragyogja be, de ha felhők takarják nem láthatod őket. A nőt kevés férfi ismerheti igazán, de akinek megadatik, csak az lehet igazán boldog.
Mikor megnyílik a nő egy férfinek, a férfi olyat tapasztal, mint még soha. Minden nőnek saját csillagos égboltja rejlik lelkében, saját csillagképekkel, melyet nem megfejteni, hanem elfogadni lehet. Leheveredni a nő lábai elé, hagyni, hogy feltárja lelke harmóniáit, és élvezni e végtelen dallamos ajándékot. A teste ekkor virágzik ki az elfogadástól, és lágy szellőben ringatózva táncol. Teste igazán csak lelkével együtt ajándék, kincs, melyet nehéz megkapni, de könnyű elveszíteni. Küzdeni nem lehet érte, csak megérdemelni. Ezért vigyázzon rá minden férfi, kit egyszer elöntött egy ilyen óceán, mely átjárja minden részét, behatol legrejtettebb zugaiba, de kimosni onnan semmi nem tudja.
Erotikus,
Csók...
Mérhetetlenül nagy valami... Olyan nagy, hogy bár mindenki csókol vagy csókolt, mégis, az emberiség túlnyomó része sohasem találkozott vele. Nem, mert csak a száját nyomja, tapasztja egy másik szájra, amelyre talán vágyott is, amelyet kívánt. Mégis... a legtöbb csók ... nem csók... csak valami olyasféle... Mert a csók lényegét nem a két egymásra szorított száj adja, nem is a forróság, amit a vér visz bele, hanem az, ami a mélyén van. A lélek... A szédületes magasság, a teljes testi-lelki feloldottság, amelybe csak a lélek repíthet. Csak a lélek teheti, hogy a csók megrázzon, elhamvasszon, hogy ne maradjon belőled semmi,csak egyetlen egy halálosan nagy vágy. Hogy ne keljen, soha, soha se kelljen életre ébredned. Az igazi csókból, fájdalmas az ébredés. Még annak a tudatában is, hogy a csókot meg lehet ismételni. Hogy ismét fel lehet repülni végtelen magasságokig, hogy ismét súrolni lehet az Eget, a Mindent. Hogy ismét ájultan bele lehet zuhanni a másik emberbe és ismét érezni lehet valamit ... sokat... Istenből. Abból az álomból, akaratból, amivel Isten az embert megalkotta és amilyenné az ember igazi boldogságát, örömét elképzelte. Az igazi csókból való ébredés... zuhanás... Az égből a földre. A határok közé zárt végtelenből a porba. Mert az igazi csók, még a végtelent is akkorának engedélyezi, emekkorát a szerelem betölt.
Az Élet végtelen készséggel forgatja a kést, melyet a Sors döfött belénk a Végzet parancsára.
Vad ölelésidben elepedve
Várom, hogy lecsukja pilláit a nap,
Az esti csendben megkeresve
Űzött vadként megtalálod vágyaimat.

Szívem rejtekébe zárva
Minden beteljesülést,
Várni, hogy eljöjjön az óra,
Átélni minden egyes percét.

Játszva kitárni
A szenvedély kapuját,
Megfeszülve várni
Az összes vad csodát,

Mely esténként felforralja
A csendben lüktető vért ereinkben,
Sorsunk összeforrasztva
Egymásnak ad minket a végtelenben.
,
... Igy tekintem én is a reám mért nehéz napokat s bármily keményen érzem is a reám mért inségeket, hálát adok neked, Uram, hogy méltónak találtál szenvedni. Ez biztosít engem arról, hogy szeretettel gondoskodsz rólam s üdvösségem ösvényére akarod irányozni tekintetemet... Örömmel huzom igámat s békén viselem terhemet, mert jutalmat készítettél érette Istenem, a mely rövid szenvedéseim érdemeit végtelenül tulhaladja. Tudom, hogy könyeimnek egyetlen cseppje sem hull hiába s megfizetsz egykor érette... Atyám! Felajánlom neked szomorú szívem aggodalmait s az átélt keserü percek összes bánatát. Fogadd azt kegyesen bűneim bocsánatjának engesztelésére. Sorsom felett nem panaszkodom, mert ha mindent elveszitettem is, szereteted az enyém s e szeretetben élni és halni akarok mindörökké. Amen.
Mikor eszembe jutsz, szívemben sivár képsorokat látok,
Hiányzol, a semmi közepén a végtelenbe kiáltom.
Szeretlek, szívemet kinyitom neked hogy beléphess rajta,
Fáj, amit irántad érzek, fáj, hogy csak te nevetsz rajtam.
Egy sodró áradatban,
Végtelenül fájó emlékkép,
Egy sivítva haldokló,
Mégis élni akaró vad őszinteség.

Kezeket érzek mindenhol villanni,
Közöttük érzem önmagam,
Vonagló, vad, kéjes élvezetben,
Egy villanásra lelkünk is benne van

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló