Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
...
of
18
Mégiscsak különös belegondolni, különös tudni, hogy van kezünk, vannak lábaink, tudunk mozogni, beszélni, érzékelni, gondolkozni, hogy lélegzünk, hogy ver a szívünk, meg egyáltalán, hogy életben vagyunk, és hogy ilyen formában vagyunk életben. Pedig mindnyájan természetesnek vesszük, hogy így van, meg hogy kizárólag önmagától van így.
Talán ha tudnám, hogy miért kellett így lennie, hogy mért pont nekünk nem sikerülhetett, meg hogy mért szenved mindenki, aki él! Hiszen még a fák is teli vannak fájdalommal meg félelemmel. Mi pedig keressük rá a magyarázatot, pedig nem hiszem, hogy valaha is meg fogjuk találni.
Érdekes lenne tudni hogy a saját szenvedéseink hol vannak a 10-es skálán... Csak sejthetjük hogy másoknak mi jut, és mennyi. De csak a sajátunkat ismerjük igazán ... s ezt próbáljuk elhelyezni valahol a világegyetemben. Néha talán könnyebb attól nekünk, hogy azt gondoljuk a mi problémánk a legnagyobb. De igazából nem tudjuk... S ezt be is bizonyítja néha az élet, amikor a szarkupacunkra dob meg egy lapáttal ...
Aztán amikor elkeseredetten, zokogva és a falat kaparva találkozunk valakivel, aki még ennél is rosszabb helyzetben van, akkor a saját koordináta rendszerünkben elmozdul a pozíciónk ... s mi kicsit elszégyelljük magunkat.
Mi az igazi szerelem? Mikor évtizedekig élsz valakivel és minden nap ajándék, amit vele tölthetsz! Mikor a megtört és ráncos arcban még mindig ugyan azt a fiatal és boldog embert látod, akibe beleszerettél. Akivel kitartottatok jóban, rosszban! Mikor úgy érzed csak vele teljes az élet . Hol vannak ezek az érzelmek . Ma már csak kevés ember tart ki a párja mellett és mintha a szerelem ereje valahogyan elvesztette volna az erejét . Talán a rohanó világ vagy az öregek még tudták mi a boldogság és az örök szerelem titka ! Én is szeretném megfejteni ezt a titkot és úgy 40 év múlva is ugyan úgy tekinteni a páromra, mint azon a bizonyos első napon!
Mona
Valójában mind egyformák vagyunk ! A bőrünk alatt ugyan azok a szövetek csontok és idegek vannak . Így nincs jogunk bárkit elítélni aki nem olyan mint mi ,hisz a külső eltérhet színben és méretben ! De belül egyforma a vér a csont és a szív ! Neki is ugyan úgy fáj a megvetés vagy a sértés ! Ezért ne ítélj elsőre a külső alapján ! Ismerd meg a belsőt ! Az lehet gyönyörűbb mint bármely fotómodell !
Vannak emberek akik folyton a boldogságot kergetik, keresik az igazit, de a nagy keresésben elmennek amellett aki mindenét odaadta nekik. Kihagyták a szerelmet, mert nem ismerték föl! Ők azok akik egy álmot szeretnek és elveszítik a valóságot!
Remény egy gyönyörű szó és néha hiszel is az értelmében , de vannak, napok mikor ez a szó elveszti minden hitelét . Mikor elveszíted azt akit mindennél jobban szeretsz ott ez a szó megszűnik létezni !
Mona
Ahogy múlnak az évek, egyre csak rájössz, hogy voltak az életedben olyanok, akik jöttek, aztán mentek, akik beléptek, maradtak egy kicsit, majd leléptek, és olyanok, akik a mai napig ugyanazok mint a legeslegelején. Akik a mai napig jelen vannak, nem hagynak el, szeretnek, megértenek, és nem utolsósorban elfogadnak olyannak amilyen vagy. Ott vannak amikor fáradtságtól nyúzott ábrázatoddal nyitod az ajtót, vagy amikor tiszta lelkülettel, nyitott szívvel és ölelő karjaiddal fogadod őket boldogságtól repesve. De sohasem színlelve. És ezt becsülik benned. Hogy nekik kitárulkozol, levetkezed összes gátlásodat, és teljes természetességedet adod ajándékul. Azt amit rajtuk kívül más nem ismer. Más nem ismerhet, csak azok akik most is melletted vannak, akik nem csak mondják, hogy ők a barátok, hanem azok is. Akik védenek, óvnak téged, vagy éppen finoman célzott kritikákkal építenek. Ők azok akik sosem mennek el. Akik mindig maradni fognak. Akár legyél itt, akár száz meg száz mérföldre, túl az Óperencián.
Ez van, amikor az ember nem tervez előre, csak hagyja megtörténni a dolgokat. Úgy eljönni gyermekkora helyszínéről, hogy maga sem hiszi, mindez vele történik, mintha egy filmet nézne folyamatosan, de nem érti, mit keres ő ebben? Miért pakolja a dobozokat ruhákkal, edényekkel, tárgyakkal tele? És csak folyamatosan a "nem hiszem, hogy én ezt csinálom" szavak formálódnak az ajkán, s a következő képben már az autópályán imádkozik, hogy autója ne adja be most a kulcsot. Végül elérkezik egy olyan helyre, amelyről csak hallott, és talán pár fotót ha látott - s megint az a furcsa érzés keríti hatalmába amikor megpillantja a városhatárt jelző táblát. Nem, ez már nem az ami volt, annak vége, most átlépve eljövendő élete helyszínének jelző tábláját csak a tájat figyeli: vannak-e hegyek? Mert ez a legfontosabb. A hegyi ember nem tud meglenni nélkülük. Emberek nélkül igen, hegyek nélkül nem. Kellenek a hegyek, mementóként. Hogy tudjam, honnan jövök, és hová tartok.
Megvannak a szavak, el is mondtam tán, de félek, hogy túl későn haraptam el a nyelvem. Hallgattam volna? Elharaptad helyettem a szavakat. Már annyi időt töltöttem csendben, s most megint elragadt valami...
Félsz, hogy valami rosszat mondtam, nem, nem mondtam, de ha senki nem mondja, akkor senki nem hallja meg a szavakat, hogyan élhetnénk így tovább? A szavaknál, a csendnél hangosabb a szívem, nincs aki lecsillapítsa, de nem szégyellem. Akár üvöltök, akár sírin hallgatok, nem titkolom többé, hogy harcoltam, s talán egyszer győz a fény a sötétség felett, s talán némaságom és szavaim tieiddel egyként küzdenek. S akkor én nyerek.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló