Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Megalkuvás ! Talán lehet ezt kéne tennem , de valahogy nem illenek rám a kiszabott klisék ! Jól érzem magam a bőrömben , szeretem , hogy a magam ura vagyok ! Sohasem volt álmom a házasság . Az csak egy papír . Miért kell mindent igazolni . A személyiségünket a tudásunkat és hát az érzelmeinket . Sokan nem értik miért nem vagyok hajlandó végre családot alapítani .
Elmúltam negyven de még most sem érzem elég érettnek magam arra hogy másokért papíron jogilag felelősséget vállaljak . Lehet sokan azt hiszik ez az élet rendje , de én úgy gondolom nem kell kihirdetni ha valakit szeretek . Nem attól tökéletes egy kapcsolat hogy papíron létezik !
Mona
Tegyük fel, hogy elhagy életed szerelme (vagyis azt hiszed, hogy az), ezért mély szerelmi bánatba esel. Egy pár napig csak sírsz és sírsz, mindenről ő jut az eszedbe, ehhez még persze megkapod a szerelmi bánathoz járó szívfájdalmat is. Elkezdesz olvasni idézeteket, melyek elhitetik veled, hogy az ő hibája, hogy ha igazán szeret, visszajön, ha nem akkor sohasem szeretett igazán, hogy az első szerelem sohasem múlik el, stb. Aztán valami megváltozik, olyan mintha a könnyek tisztára mosnák a szemed. Kezded megérteni azt, hogy gyakorlatilag a szerelmi bánatot részben mi generáljuk saját magunknak. Mert valahogy minden egyes boldog pillanatot felidézünk magunkban, felidézzük, hogy milyen volt, amikor még igazán szeretett (és boldogok voltunk), így elkezdünk gondolkodni azon, hogy mi romlott el, mikor, és hogyan, egyáltalán kinek a hibája?!?! Itt persze két dolog lehetséges, vagy megbánod, hogy nem tettél meg mindent érte, vagy tisztában, vagy vele, hogy mindent megtettél, így nincs mit megbánnod. Hogy melyik a szerencsésebb helyzet? Talán az, ha nincs mit megbánnod. Igaz, piszok egy érzés, ha mindent megteszel valakiért, és úgy is elhagy, de a legkevésbé sem a te hibád. Aztán telnek a napok?először lassabban? aztán gyorsabban, és egyszer csak azon kapod magad, hogy eltelt egy hónap. Ami azért ijesztő, mert sokkal többnek érzékeled. Ez alatt az idő alatt tényleg átalakult benned valami és te magad is elkezdesz kételkedni az érzéseidben. Vajon szerelmes vagyok még belé? Egy ponton rájössz, hogy mennyit szenvedtél már miatta, kihúzod magad, és azt mondod, elég volt. Igaz, valljuk be sok küzdelem áll mögötted érte, de ha az élet mégis más útra sodorta, talán tényleg így kellett történnie, és talán tényleg neked is ez lesz a legjobb. Szép pillanat ez, amikor képes vagy feladni valamit, amihez oly régóta hozzá vagy szokva, és aki életed része volt évekig, most mégis azt mondod, hogy menjen. Nem akarsz már taktikázni, nem akarod újra felszakítani a sebeidet, mert nem látod értelmét, mert ha menni akar, menjen. Valahol az emberek el akarják hitetni veled, hogy úgyis vissza fog jönni, mert annyit érsz neki, de azon felül, hogy jól esik ezt hallani, kezdesz úgy tenni, mintha meg sem hallanád. Talán felnőttél, talán megelégelted a szenvedést, de egy ponton túl, készen vagy arra, hogy az életre bízd a dolgokat. Biztos vagyok benne, ha eddig eljutsz, akkor jó úton haladsz. Aztán majd azt veszed észre, hogy tele vagy tervekkel, hogy mindent meg akarsz valósítani, amit eddig nem tudtál, vagyis amihez nem volt elég merszed egy párkapcsolat mellett. Csak vedd észre, hogy egy új világ nyílik ki előtted, ahol talán minden lehetséges, amit eddig lehetetlennek hittél...
Szabadság, Megbocsátás,
Volt az életedben olyan dolog, amihez nagyon ragaszkodtál, úgy, ahogy rajtad kívül senki más? Volt olyan dolog ami miatt egyedül Te harcoltál, s rajtad kívül mindenki MÁST akart? Úgy gondolhattad akkor, mindezt széllel szemben tetted, talán megtiportak, meg is aláztak, amiért kitartottál elveid mellett. És lám mégis eljött az a pillanat, magad, de az ellenségeid sem hitték sohasem, hogy egyszer, talán nagyon rövid időn belül, pont Ők lesznek azok, akik azért a MÁS-ért kell hogy harcoljanak, azért, amiért eddig ezt Te tetted. És lehet, hogy az a fa, amit eddig jó alaposan kivágtak, savat öntöttek köré, gyökereit is elvagdosták, soha többé nem fog kihajtani. De mindegy, ez már nem a Te dolgod. A Tiéd csak az, hogy végignézd, hogyan harcolnak azért, amit elpusztítottak. Azért, amiért talán neked sokkal nagyobb energiával kellett volna megdolgoznod. S most hátradőlve az első sorból nézheted, ahogyan kapirgálnak a savval körülöntött, gyökereit elvágott fa körül, hogy hátha találnak még egy élő hajtást, amibe belekapaszkodhatnak.
Ahogy múlnak az évek, egyre csak rájössz, hogy voltak az életedben olyanok, akik jöttek, aztán mentek, akik beléptek, maradtak egy kicsit, majd leléptek, és olyanok, akik a mai napig ugyanazok mint a legeslegelején. Akik a mai napig jelen vannak, nem hagynak el, szeretnek, megértenek, és nem utolsósorban elfogadnak olyannak amilyen vagy. Ott vannak amikor fáradtságtól nyúzott ábrázatoddal nyitod az ajtót, vagy amikor tiszta lelkülettel, nyitott szívvel és ölelő karjaiddal fogadod őket boldogságtól repesve. De sohasem színlelve. És ezt becsülik benned. Hogy nekik kitárulkozol, levetkezed összes gátlásodat, és teljes természetességedet adod ajándékul. Azt amit rajtuk kívül más nem ismer. Más nem ismerhet, csak azok akik most is melletted vannak, akik nem csak mondják, hogy ők a barátok, hanem azok is. Akik védenek, óvnak téged, vagy éppen finoman célzott kritikákkal építenek. Ők azok akik sosem mennek el. Akik mindig maradni fognak. Akár legyél itt, akár száz meg száz mérföldre, túl az Óperencián.
Olyan jó élni... jó elmélázni, kinézni az ablakon, hálát adni minden egyes reggelért. Másként látni ezt a gyönyörű világot. Érezni a levegő illatát, a jelen pillanatot, s hallgatni azokra a bizonyos ösztönökre, amelyek benned vannak. Hányszor kellett volna hallgatni rájuk... mennyi kudarctól menekültél volna meg... érezted, felfogtad, hogy a dolgok nem jó felé mennek, nem a te javadat szolgálják, hogy aki melletted van hátbadöf... mégis megpróbáltál hinni, és bízni... talán éppen utoljára. Mert miért ne lehetnél szerencsésebb az életben, ahogy eddig nem... és akkor ott motoszkál egy gondolat, egy furcsa érzés, és nem tudod hová tenni, csak azt tudod, hogy ez kényelmetlen, szabadulni akarsz tőle, és próbálsz mosolyogni, nem rá gondolni... és akkor bejönnek a megérzéseid. S te csak ülsz ott, hogy bárcsak hallgattál volna rájuk...aztán sok időbe telik, mire felocsúdsz a csalódásból, és megpróbálod összekaparni magad... végül sikerül. Eléred azt aki mindig is voltál, megéled azt, amit mindig is szerettél volna. Ehhez csak egyet kell tenned: elengedned. Ez a legnehezebb, de megéri. Kevesen képesek rá. Lehetnek félelmeid, de tudomást sem veszel róluk, csak imádkozol, és megjegyzed, minden úgy jó ahogy van. A tükörből már egy másik ember néz rád. Sohasem gondoltál rá, hogy arra az emberre visszamosolyogj, most mégis megteszed... minden úgy jó, ahogy van. És kíváncsisággal tekintesz a jövőbe, már nem ragaszkodsz, csak élsz... s ezt más is tudni fogja.
Az életben nem könnyű erősnek lenni. Az út, amit végigjárunk tele van fájdalommal és szenvedéssel, de mindig van kiút. Egy elágazás, amely minden döntésünk után egy menekülő útvonal lehet, ha jól időzítünk. Csak meg kell találnunk. Ezért ne feledjük, feladni sohasem szabad és sohase veszítsd el önmagad, mert a remény elvesztése és a feladás egyenlő a halállal. Nem, nem a fizikaival, hanem a lelki halállal. És mi arra születtünk, hogy éljünk.
Csók...
Mérhetetlenül nagy valami... Olyan nagy, hogy bár mindenki csókol vagy csókolt, mégis, az emberiség túlnyomó része sohasem találkozott vele. Nem, mert csak a száját nyomja, tapasztja egy másik szájra, amelyre talán vágyott is, amelyet kívánt. Mégis... a legtöbb csók ... nem csók... csak valami olyasféle... Mert a csók lényegét nem a két egymásra szorított száj adja, nem is a forróság, amit a vér visz bele, hanem az, ami a mélyén van. A lélek... A szédületes magasság, a teljes testi-lelki feloldottság, amelybe csak a lélek repíthet. Csak a lélek teheti, hogy a csók megrázzon, elhamvasszon, hogy ne maradjon belőled semmi,csak egyetlen egy halálosan nagy vágy. Hogy ne keljen, soha, soha se kelljen életre ébredned. Az igazi csókból, fájdalmas az ébredés. Még annak a tudatában is, hogy a csókot meg lehet ismételni. Hogy ismét fel lehet repülni végtelen magasságokig, hogy ismét súrolni lehet az Eget, a Mindent. Hogy ismét ájultan bele lehet zuhanni a másik emberbe és ismét érezni lehet valamit ... sokat... Istenből. Abból az álomból, akaratból, amivel Isten az embert megalkotta és amilyenné az ember igazi boldogságát, örömét elképzelte. Az igazi csókból való ébredés... zuhanás... Az égből a földre. A határok közé zárt végtelenből a porba. Mert az igazi csók, még a végtelent is akkorának engedélyezi, emekkorát a szerelem betölt.
Tinédzserként azt mondtam milyen nehéz az élet,
pedig az élet a fájdalmaknak még korántsem vetett véget.
Fáj, hogy mit közös erővel építettünk most egy idegen kezébe jut,
de ebben a helyzetben Te is tudod, nincs más kiút.

Fáj, hogy döntés elé állítottalak
de Te választottad a "könnyebik" utat.
Igaz Te nekem minden rosszat kívántál,
de én nem vagyok ilyen, szavaiddal hiába kínoztál.

Sőt, én azt kívánom Neked,
hogy ennél szebb és boldogabb legyen az életed.
Értetlenül állsz e kijelentés hallatán,
mert aki önző, az sohasem fogja megérteni ezt igazán!
Boldogság, Élet,
Ne hidd, hogy az álarcod mögött mindent elrejthetsz,
vannak olyan emlékek, amiket sohasem felejthetsz,
ott maradnak a szíved eldugott kis részeiben,
és akaratlanul megváltoztattnak teljes egészében.
Szomorú,
A szó mely körűl ölel éjjel nappal s érkezik a virradattal ,veled van ő gondolatban a szíved mélyén akaratlan.
Ha megérkezett tudni fogod ,hogy szíved mélyén ő megfogott s ha megfogott nem enged el mindíg tart és körűlölel.
Ha meghallod azt a szót ,hogy szerelem eszedbe jut az érzelem,
mindkét szó oly gyönyörű .hogy elvarázsol a derű.
Csak nézem az arcod a távolból s érzem, a fájdalom áthatól.
Hogy nem látlak többé sohasem megszakad a szívem kedvesem.
, Fájdalom,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló