Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Talmud
Az évek múlásával a karácsonyi kívánságlisták rövidebbek lesznek, mert rájövünk, hogy amit valójában szeretnénk az nem megvehető, nem csomagolható díszes dobozba és nem tehető a fa alá.
Volt az életedben olyan dolog, amihez nagyon ragaszkodtál, úgy, ahogy rajtad kívül senki más? Volt olyan dolog ami miatt egyedül Te harcoltál, s rajtad kívül mindenki MÁST akart? Úgy gondolhattad akkor, mindezt széllel szemben tetted, talán megtiportak, meg is aláztak, amiért kitartottál elveid mellett. És lám mégis eljött az a pillanat, magad, de az ellenségeid sem hitték sohasem, hogy egyszer, talán nagyon rövid időn belül, pont Ők lesznek azok, akik azért a MÁS-ért kell hogy harcoljanak, azért, amiért eddig ezt Te tetted. És lehet, hogy az a fa, amit eddig jó alaposan kivágtak, savat öntöttek köré, gyökereit is elvagdosták, soha többé nem fog kihajtani. De mindegy, ez már nem a Te dolgod. A Tiéd csak az, hogy végignézd, hogyan harcolnak azért, amit elpusztítottak. Azért, amiért talán neked sokkal nagyobb energiával kellett volna megdolgoznod. S most hátradőlve az első sorból nézheted, ahogyan kapirgálnak a savval körülöntött, gyökereit elvágott fa körül, hogy hátha találnak még egy élő hajtást, amibe belekapaszkodhatnak.
Abbahagyjam? - kérdem?
NE! - a válasz rövid, de értem?
És tovább kényeztetem érzékeidet...
Nyelvem, kezem? mindenem azért mozdul,
Hogy Neked örömet szerezzen?
S' a pillanatban - mikor finom mozdulattal megfogod fejem,
Már érzem ajkaim közt tested mézédes nedveit...
Ahogy a számban lüktetve áradsz szét...
Ölelő ajkaim mögött - nyelvem finom simításával
Nyújtom még... fokozom a kéjt...
Szinte felfallak,... csókollak, nyalogatlak még...
Mindaddig... míg tested elcsitul...
S' aztán az élvezetre könnyű álom vetül...
... Igy tekintem én is a reám mért nehéz napokat s bármily keményen érzem is a reám mért inségeket, hálát adok neked, Uram, hogy méltónak találtál szenvedni. Ez biztosít engem arról, hogy szeretettel gondoskodsz rólam s üdvösségem ösvényére akarod irányozni tekintetemet... Örömmel huzom igámat s békén viselem terhemet, mert jutalmat készítettél érette Istenem, a mely rövid szenvedéseim érdemeit végtelenül tulhaladja. Tudom, hogy könyeimnek egyetlen cseppje sem hull hiába s megfizetsz egykor érette... Atyám! Felajánlom neked szomorú szívem aggodalmait s az átélt keserü percek összes bánatát. Fogadd azt kegyesen bűneim bocsánatjának engesztelésére. Sorsom felett nem panaszkodom, mert ha mindent elveszitettem is, szereteted az enyém s e szeretetben élni és halni akarok mindörökké. Amen.
Az általunk rabságra ítélt lényt rövid időre kiszabadítva s ezáltal magamat is megszabadítva az emberek anyagias, számító, önző világától, messze minden zajtól és keserűségtől, amit az emberi lét von maga után, lóháton érzem, otthon vagyok.


Amit érzek ilyenkor, az maga az ÉLET. Ugyanazok a fák adnak árnyékot a vakító naptól, mely mindkettőnket éget, ugyanaz a szél hűti testünket, ugyanazt a levegőt szívjuk. Egy ritmusra dobban a szívünk, együtt emelkedik és süllyed mellkasunk, egyszerre feszülnek meg izmaink, szemünk ugyanarra a távoli pontra figyel, valahol a horizonton túl. Egy testként mozdulunk, összeforrt lélekkel. Most igazán szabadok vagyunk, így együtt.


Csak ketten vagyunk. Körbenézek a tájon ahol nemrégen gyalog jártam, lehajtott fejjel, egyedül. Most lovam büszkén felveti fejét, tekintete a távolba mered, szemünk ugyanazt a tájat pásztázza, de most úgy érzem, az egész világ az enyém, amíg csak a szem ellát. Hiszen csak egy perc, egy apró jel, egy ugrás és bárhová eljuthatok. Csak tudatnom kell akaratomat s ez a fenséges lény sóhajtásomat, egy elsuhanó vágyamat megérezve, még meg sem született gondolatomat is meghallva azonnal nekirugaszkodik.



Az erek kidagadnak lovam erős nyakán, izmai megfeszülnek, sörényét tépdesi a szél ahogy izgatottan figyel előre. Ereje és gyorsasága, biztos lábai, az inak, az utolsó szőrszál a testén, most mind az enyém és tudásom az ő tudása is.


Felülök, lábammal megkeresem a kengyelt, rendezem a szárakat és magamat, kitisztul a fejem, most szó szerint nyeregben érzem magam és elindulunk, csak ketten.


Az élet rövid ahhoz, hogy eljátszunk egy szerepet, amit saját magunk vagy a környezetünk ránk erőltet. Élni kell amíg lehet és megpróbálni önmagunk lenni, nem pedig az, akit mások elvárnak tőlünk...
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly? becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Az élet túl rövid, öleld át a lovad és ne engedd el.
A természet bölcs, de könyörtelen. Ami van, annak kell is lennie, és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges.
Ez nem volt másként soha, és nem is lesz másként soha.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló