Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Elnéztem itthon a cserebogarakat még tavasszal. Tulajdonképpen az egész életük arról szól, hogy a föld alatt élnek, és esznek. ? Kertásáskor mindig egy csomót kiszedünk belőlük. ? Utána, ha már eleget ettek, bebábozódnak, kikelnek, és cserebogár lesz belőlük. Erre készültek egész eddigi életükben, viszont már csak egy pár napjuk van hátra, hogy párosodjanak, meg hogy repkedjenek egy kicsit sötétedéskor, és annyi. Közben pedig vadásznak rájuk a madarak, meg például az autók is sokat elütnek belőlük. Hallani mindig a koppanásukat a kocsi elején, amikor felkenődnek. Én pedig azon gondolkoztam, hogy ha egy cserebogár kikel a bábból, és rögtön az első repülésével nekimegy egy autónak, volt-e bármi értelme annak, hogy élt, hiszen mivel nem tudott szaporodni, nem érte el vele azt, amit kellett volna.
Talmud
Kezdem érezni a szabadság ízét . Újra bontogatni szárnyim mint a rabságból kikerült madár . Végre élvezni a nap sugarát . Csak egy dolog van mi még mindig fáj . A méreg mit a szívembe oltottál . Talán az sosem lesz a régi . Őszintén már soha nem fog szeretni . De végre kiszabadult a te kalitkádból néha még vérzik és fázik egyedül de boldog hogy lekerültek láncai.
A megsárgult Hajdúbagosi rónán járok,
csöndes lett és fakó.
Szeretném-e tájat itt hagyni sokszor.
Istenem hogyan is tehetném,
mikor annyira imádom?
Haldoklásában is csak a szépségét látom.

Nagyon csöndes lett novemberben kis falum felett az ég is,
Afrikában mentek a vándormadarak.
Maguk mögött hagytak végtelen nyugalmat.

Az ősz jötte miatt minden fecske búcsút intett nekünk.
Az égbolton egyet sem látok pedig annyira szeretnék.

Hiába nézem egész nap a Hajdúbagosi sárguló tájat.
A szemem villás farkú fecske helyett csak sötét varjat láthat.
A gólya sem vadászik békára a szendergő tájon.
Elmélázom a fán csókolózó vadgerle páron.
Már rég nem vagy itt, közelbe sem jársz tán, de tisztán emlékszem az arcodra.Szívem adtam kezedbe, s te elvitted a
boldogsággal együtt. Messze innen, hol a madár se jár, ahol senki sincs, ahol nem én vagyok.Itt hagytál szótlanul,
egy csalfa mosollyal az arcodon, és én csak álltam és néztem ahogy elhajtassz.Nem tudom merre jársz, mit csinálsz,
de remélem eszedbe jutok még, hogy néha gondolsz rám, hogy olykor hiányzom. Nekem nem hiányzol... nem vágyom arra,
hogy itt legyél, hogy újra hazudj... bárcsak igaz lenne. Mikor a szemedbe néztem szenvedéjt láttam, a mosolyodba
ott volt a kisgyerek, de nem hibáztatlak, hisz te is csak ember vagy, aki érez,visszautasít,hazudik, megbánt
és olykor csalodik. Sokszor mosta arcomat a könnyem, rengetegszer zárkóztam be órákra a szobámba, s gondoltam arra,
hogy még mindig itt vagy, hogy ölelsz,hogy fogod a kezem...hát csak annyit akartam mondani, hogy azt hiszem mégis
hiányzol...minden, még a hazugságok is, de leginkább az aki veled voltam.Önmagam...BOLDOG.

Van aki önként vállalja a börtönt, avagy az egyedüllét biztonságát. Ott senki nem bánthat, ott semmi nem fájhat. S még csak esélyt sem ad senkinek, hogy kiszabadítsa, pedig lehet az ajtó mögött ott a megmentő azzal a nyomorult kulccsal...és lehet, hogy értelmetlen, bolond az ember, lehet hogy a szabadító most úgy istenigazából odacsapná a kulcsot, mert ő van, az alkalomra vár, ami csak nem akar jönni. A madár pedig nem akar szabadulni. Képtelen. És lehet, hogy egy életre bánni fogja, hogy így döntött, hogy még csak esélyt sem adott senkinek.
Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,

Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,

Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék egen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csillagokra,

Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jóbarátom,

Napkorong az úticél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,

Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.
Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegeznek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. "Itt volt a fal" - mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészt teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.
Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait?
Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?
A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is.
Gyula elgondolkozik ezen, és valami rendkívüli egyszerűséget, törvényszerűséget lát - vagy inkább érez - a dolgok rendjében, ami már annyira természetes, hogy nem is törvény. A rigó mást és máskor nem is mondhat, mint amit mond, és egy madár sem, egyetlen élőlény sem mondhat mást, mint amit érez, csak - igen -, csak az ember.
Egy diák, mihelyt pénz üti a markát, képzeletbeli oszlopot emel magának, arra támaszkodik, biztosabban jár, mint azelőtt, szilárd talajt érez a lába alatt, tekintete nyílt, egyenes, mozdulatai fürgék, tegnap még alázatos, félénk volt, el is verhették volna, ma már ő verne el akár egy miniszterelnököt is. Tüneményes változások mennek végbe benne: mindent akar, mindenre képes, vágyai összevissza csapongnak, víg, nagylelkű, közlékeny. A szárnyaszegett madár szárnyra kapott. A pénztelen diák úgy kap egy szemernyi gyönyör után, ahogy a kutya ezer veszély közt futtában elcsen egy csontot, szétrágja, kiszívja belőle a velőt; míg a fiatalember, ha néhány röpke arany csörög a zsebében, apránként élvezi örömeit, elgyönyörködik bennük, mintha a felhők közt lebegne, feledi, mint jelent ez a szó: nyomor. Egész Párizs az övé. Tündöklő életkor ez, csupa láng és csillogás, a ficánkoló erő kora, amikor az ifjú, akár férfi, akár nő, nem a hasznot lesi! Adósságokat csinál, és ha van mitől féljen, csak azért is kétszeresen élvezi az életet.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló