Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Sportolóként rájöttem, hogy a "küzdés" a legcsodálatosabb, amelyet csak el tudok képzelni. Ez a dolog arra késztet nap mint nap, hogy van feljebb, hogy van miért élni, hogy van az életnek értelme.
Talmud
..annyi minden van most bennem így.. hogy már egy ideje nem is beszéltünk,
úgy érzem megfojt a hiányod és ez hogy nem keresel nem érdeklődsz utánam darabbokra tép szét...és ezek a kis darabok azok amelyeket Te csináltam bennem!
hiányzik a mosolyod és a mindent elmondó arany barna szemeid..hiányzik minden ami te vagy!
az összes ki mondott szavad, az üzeneteid a nézésed..és pusztán az hogy csak mennyünk egymás mellett az utcán.
te vagy egyetlen olyan ember az életemben akit senki de senki nem tud helyettesíteni...találkozhatok bárkivel, Téged kereslek minden kimondott szavában és minden sarkon azt várom hogy hátha feltűnsz...szokásos kabátodban..és cipődben.
...Te vagy mindenem a kimondd szavaim az összes gondolatom minden percem...minden velem történt jó vagy rossz dolog..képzeletben minden kis apró titkomat megosztom veled..és mindig itt vagy velem!
te vagy életem legfontosabb embere..minden csepp könnyem minden, rossz pillanatom ..a szép és a kevésbé szép gondolataim...minden új fiú az életemben, minden szeretetem...és az összes fájdalmam.
és Te mégis mással vagy...de nem érdekel mert tudom hogy ennyire senki nem szerethet téged mint én!
Soha nem felejtem,mit éreztem,mikor először megláttalak.Volt benned valami különleges,ami örökre megmarad emlékezetemben.Talán a szemeid,talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod-mind azok a dolgok,amiket már oly jól ismerek.Bármi is volt az,magával ragadott és megigézett.Ha most rád nézek,olyan embert látok,aki életem mindennél fontosabb részévé vált.Vannak pillanatok,mikor újból érzem a varázslatot,ugyanazt a láthatatlan erőt,amely feléd húz- éppúgy,mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem- Szerelmes leszek.
Gondolt már rá valaki, hogy hogyan lettek a költők, hogy vajon miért akart egy ember verset vagy éppen könyvet írni? Valaki azért mert megnyugtatja, valaki azért mert így tudja kifejezni magát a legtisztábban, van aki azért mert erre vágyott és valaki azért mert szeretne alkotni valamit a világnak, az embereknek amivel tudnak azonosulni, amitől nem érzik egyedül magukat, ami erőt ad nekik, és ami biztatja őket, hogy minden jóra fordul egyszer…
De van még egy dolog amiről még nem beszéltem…ez pedig a szavak ereje lenne…
Igaz, vannak dolgok, amelyek kifejezésére a világ összes szava kevés, de ha mégis megpróbáljuk szavakba önteni, és bár még ha csak a valónak egy kis részét is kapjuk meg belőle, van, hogy csak arra eszmélünk, hogy könnyezik a szemünk, vagy, hogy muszáj mosolyognunk és boldogok vagyunk…mi lenne ez ha nem a szavak ereje?
Hogy mi a legfontosabb? Nem magában a műben, hanem az érzésben amit kiváltott benne van minden, ami a szavakban elveszett…
Az élet? Nem más mint egy hosszú,végtelennek tűnő poros országút..hogy mi a mi dolgunk?Végig menni rajta,még akkor is ha időnként rögös ha időnként nehézkes..vannak sorsdöntő elágazások amiknél meg-meg állva eldönthetjük, hogy tovább akarunk menni?..vagy inkább csak haladunk egyenesen tovább?..mikor letérsz egy mellékútra és azt választod sajátoddá..időnként amint haladsz vissza-vissza nézel..mert az emlékek húznak, de tudod hogy annak az útnak is megvolt a maga ideje és hogy az újra voksoltál..ilyenkor erősnek kell lenned és tovább menned,bíznod és várnod hogy ez az út jobb lesz,szebb lesz, reményteljesebb ..úgy válaszd meg útjaidat hogy ne felejtsd el..egyszer vége van minden útnak és elérsz egy zsákutcához..de addig, keresd meg a legjobb utakat és járd be azt amelyiket igazán a tiednek érzed...
Tutajos pedig arra gondolt, hogy a nyárban megismerte az utakat, amelyeket a tél eltakart, mégis azokon kellett járni; megkeresni, megtalálni, le nem térni. A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel.
Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte: nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten, sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.
... de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt - talán kezdettől fogva, mint a jóság, simogató örök vágya, hogy elmúljon, a mi harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú ás a fájdalom üszkei felett... ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett mozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; amiben nincs más, csak Szeretet...
Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valósággal az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai.
Ez az az idő, amikor összefolyik a mozgás a mozdulatlansággal, a szín a színtelenséggel, a van a ninccsel, a ma a holnappal, a lehető a lehetetlenséggel, és a gondolatok is úgy mozognak, mintha semminek nem lenne sem neve, sem értelme; amikor a magányos ember rádöbben önmagára, csodálatos emberi valóságára, s ugyanakkor arra is, hogy ez a valóság alig valamivel kevesebb vagy valamivel több a semminél.
Állt a fiú a vízparton, és úgy érezte, mindenben benne van minden, s ez a minden az idő, amely kibontja és elrakja az évszakok pelenkáit, virágos ruháját, lucskos rongyait és havas bundáját. De mindig megvan minden a végtelenség öreg sublótjában, nem pusztul el semmi, csak vár ás jön, vár ás megy, amíg csak ki nem hűl a föld, vagy még azután is, mert el nem veszhetik semmi, csak megváltozik.
Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, amelyet nem kiált el senki.
Csak álltak, egy perce vagy ezer éve, nem lehetett tudni.
Belélegzették egymást, és szívükben úgy zengett az ifjúság, mint dómban az orgona, ahol csak ketten vannak, ahol nem volt előttük és nem lesz utánuk senki, pedig előttük megy és utánuk megy mindenki, aki ember volt, és ember lesz.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló