Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Benned újra, mikor bízhatok?
Félek, megint padlót fogok!
Hülye voltam, mert neked hittem,
a szívem diktált, nem az eszem.
Senkinek sem akartam semmit elhinni,
nem tudtam belőled, ilyet kinézni!
De már összeállt a fejemben a kép,
nem maradsz más, csak egy szép emlék!
Magamnak és mindenkinek is hazudnék,
ha azt mondanám, elfelejtettelek rég.
Tudom már nem leszünk együtt többet,
barátságon kívűl, nem kérek mást tőled!
Talmud
Veszekedve váltunk el..mindketten mondtunk dolgokat,mindketten forrófejüek voltunk,és mindketten csak jót akartunk..de mégsem tudtam elégszer elmondani neked mennyire szeretlek,mégsem tudtam megosztani ezt a titkot veled kellőképpen..mikor elterveztem megteszem nem hittél nekem,eltoltál magadtól..mikor elakartam mondani hogy szeretelke és féltelek te csak kinevettél és közölted hogy nem hiszed el..most itt ülök egy robogó vonaton és szívem egyre csak szerte foszlik..úgyérzem millió darabokra hullik amint távolodik a vonat az állomástól..szeretnék felállni,szeretném a vészféket meghúzni...szeretnék leszállni és feléd futni..szeretném elmondani mégegyszer ..csak még egyszer,hogy tudjam meghallottad a sok lényegtelen szó között,azt ami lényeges,ami fontos..hogy szeretlek..!..
Gondolt már rá valaki, hogy hogyan lettek a költők, hogy vajon miért akart egy ember verset vagy éppen könyvet írni? Valaki azért mert megnyugtatja, valaki azért mert így tudja kifejezni magát a legtisztábban, van aki azért mert erre vágyott és valaki azért mert szeretne alkotni valamit a világnak, az embereknek amivel tudnak azonosulni, amitől nem érzik egyedül magukat, ami erőt ad nekik, és ami biztatja őket, hogy minden jóra fordul egyszer…
De van még egy dolog amiről még nem beszéltem…ez pedig a szavak ereje lenne…
Igaz, vannak dolgok, amelyek kifejezésére a világ összes szava kevés, de ha mégis megpróbáljuk szavakba önteni, és bár még ha csak a valónak egy kis részét is kapjuk meg belőle, van, hogy csak arra eszmélünk, hogy könnyezik a szemünk, vagy, hogy muszáj mosolyognunk és boldogok vagyunk…mi lenne ez ha nem a szavak ereje?
Hogy mi a legfontosabb? Nem magában a műben, hanem az érzésben amit kiváltott benne van minden, ami a szavakban elveszett…
A csábítás művészet, kifinomult kényszerítő eszközöket használ, hogy megingassa az arra fogékonyakat és aki egyszer elszánta magát mindent belead, hogy megkapja amit akar.Ha pedig a csábítás sikerrel jár, az aki beadta a derekát azt kérdezi magától: elcsábítottak vagy ezt akartam én is kezdetektől fogva?
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly’ becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Tutajos pedig arra gondolt, hogy a nyárban megismerte az utakat, amelyeket a tél eltakart, mégis azokon kellett járni; megkeresni, megtalálni, le nem térni. A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel.
Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte: nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten, sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.
Tutajos már ötödször akarta mondani, hogy mindez csodálatosan szép, de minek mondja? Hiszen látja Matula is, és látja Jóska bácsi is. Szép! De minek ezt mondani? Ha nem éreznék, hogy szép, másról beszélnének. De nem szólnak, mert az ő nehéz, munkás életükben is ünnep a Szép, és annál nagyobb ünnep, minél szótlanabb.
- Köszönöm, Gergő bácsi!
- Mit?
És Gyula megakadt. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. Amit egymásnak tettek, maguknak is tették, és nem is tudtak semmit tenni, nem is akartak semmit tenni, ami a másiknak ne vált volna hasznára. De erre nem is gondoltak, mert mindez a természet rendjéhez tartozott, amelyben éltek.
- Mindent köszönök, Gergő bácsi!
Pedig szép lett "volna" - gondolja, ámbár nem akart többet foglalkozni vele, hiszen a valóság is olyan szép. Csak közel kell hajolni hozzá, szétbontani és megnézni... hiszen nem tud még semmit. Csupa izgalmas titok minden, ha a földre néz, ahol hangyák cipelik tojásaikat, vagy az égre néz, ahol látszik már a hold gödrös fél arca.
...de mindig küldött valakit; valakit, aki kizökkentett.
Vajon csak emlékeztetni akart, hogy én is ember vagyok?
Talán csak eszembe akarta juttatni, hogy igenis szükségem van azokra a megfoghatatlan
dolgokra, amiket érzelmeknek nevezünk?

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló