Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
...
of
15
"Az ember gyakran megfeletkezik azon dolgokról amelyek nem természetesek hogy vannak, az emberi kapcsolatairól..
Ám azonban ha ezek eltűnni látszanak és felveszik egy "letűnt kor világának" képét, rájövünk hogy nincs olyan kapcsolat az ember életében amelyet ne kellene ápolni és odafigyelni rá.Fiatalként minden egyszerű de aztán eljön egy pont ahonnan minden bonyolultá válik..
Talmud
mostanában elönt a magány érzete, azt mondom magamban: - Hát légy magányos, Liz. Tapogatózz körbe a magányod körül. Csak ülj nyugodtan, és életedben egyszer viseld el. Isten hozott az emberi érzések birodalmában! De soha többé ne használd egy másik ember testét vagy érzelmeit arra, hogy a saját beteljesületlen vágyaid céltáblája legyen.
Az igazság, hogy e renden belül a nő állandóan el akarja adni magát: néha tudatosan, gyakrabban tudatlanul, elismerem. Nem mondom, hogy minden nő tudatosan árucikknek érzi magát... de nem merem hinni, hogy a nagy szabályt megcáfolják a kivételek. Nem is vádolom a nőket, nem tehetnek másként. Néha olyan halálosan szomorú ez a kínálkozás, ez a gőgös-buta, fanyaron kacér magakelletés, különösen mikor a nő érzi, hogy nehéz a dolga, vannak szebbek, olcsóbbak és izgalmasabbak, a verseny félelmes méreteket öltött, Európa minden városában több nő él, mint férfi, a szabad pályákon nem bírnak elhelyezkedni, mit is kezdhetnek szegény, szomorú női és emberi életükkel?... Kínálják magukat.
Csók...
Mérhetetlenül nagy valami... Olyan nagy, hogy bár mindenki csókol vagy csókolt, mégis, az emberiség túlnyomó része sohasem találkozott vele. Nem, mert csak a száját nyomja, tapasztja egy másik szájra, amelyre talán vágyott is, amelyet kívánt. Mégis... a legtöbb csók ... nem csók... csak valami olyasféle... Mert a csók lényegét nem a két egymásra szorított száj adja, nem is a forróság, amit a vér visz bele, hanem az, ami a mélyén van. A lélek... A szédületes magasság, a teljes testi-lelki feloldottság, amelybe csak a lélek repíthet. Csak a lélek teheti, hogy a csók megrázzon, elhamvasszon, hogy ne maradjon belőled semmi,csak egyetlen egy halálosan nagy vágy. Hogy ne keljen, soha, soha se kelljen életre ébredned. Az igazi csókból, fájdalmas az ébredés. Még annak a tudatában is, hogy a csókot meg lehet ismételni. Hogy ismét fel lehet repülni végtelen magasságokig, hogy ismét súrolni lehet az Eget, a Mindent. Hogy ismét ájultan bele lehet zuhanni a másik emberbe és ismét érezni lehet valamit ... sokat... Istenből. Abból az álomból, akaratból, amivel Isten az embert megalkotta és amilyenné az ember igazi boldogságát, örömét elképzelte. Az igazi csókból való ébredés... zuhanás... Az égből a földre. A határok közé zárt végtelenből a porba. Mert az igazi csók, még a végtelent is akkorának engedélyezi, emekkorát a szerelem betölt.
Lompos, aljas, tisztátalan életmódból nem lehet másodpercekre kirándulni a legmagasabb rendű emberi erőfeszítés, az alkotó szellemi munka porondjára. Az életmód, az egyszerű és mindennapos magatartás az életben, a táplálkozás, a környezet, a napirend, mindez megszabja egy vers vagy egy tanulmány minőségét is. Nem beszélgethetsz délután öttől fél hatig Istennel, ha éjjel és napközben úgy éltél, mint egy disznó.
Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli. A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg.
Élet,
Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, ha nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és szenvedés közül a magány a legrosszabb.
Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele, s minden nap erősödik az a hitem, hogy az emberi jellem állhatatlan, s az emberekben akkor sem lehet bízni, ha szilárdnak vagy értelmesnek látszanak.
Az általunk rabságra ítélt lényt rövid időre kiszabadítva s ezáltal magamat is megszabadítva az emberek anyagias, számító, önző világától, messze minden zajtól és keserűségtől, amit az emberi lét von maga után, lóháton érzem, otthon vagyok.


Amit érzek ilyenkor, az maga az ÉLET. Ugyanazok a fák adnak árnyékot a vakító naptól, mely mindkettőnket éget, ugyanaz a szél hűti testünket, ugyanazt a levegőt szívjuk. Egy ritmusra dobban a szívünk, együtt emelkedik és süllyed mellkasunk, egyszerre feszülnek meg izmaink, szemünk ugyanarra a távoli pontra figyel, valahol a horizonton túl. Egy testként mozdulunk, összeforrt lélekkel. Most igazán szabadok vagyunk, így együtt.


Csak ketten vagyunk. Körbenézek a tájon ahol nemrégen gyalog jártam, lehajtott fejjel, egyedül. Most lovam büszkén felveti fejét, tekintete a távolba mered, szemünk ugyanazt a tájat pásztázza, de most úgy érzem, az egész világ az enyém, amíg csak a szem ellát. Hiszen csak egy perc, egy apró jel, egy ugrás és bárhová eljuthatok. Csak tudatnom kell akaratomat s ez a fenséges lény sóhajtásomat, egy elsuhanó vágyamat megérezve, még meg sem született gondolatomat is meghallva azonnal nekirugaszkodik.



Az erek kidagadnak lovam erős nyakán, izmai megfeszülnek, sörényét tépdesi a szél ahogy izgatottan figyel előre. Ereje és gyorsasága, biztos lábai, az inak, az utolsó szőrszál a testén, most mind az enyém és tudásom az ő tudása is.


Felülök, lábammal megkeresem a kengyelt, rendezem a szárakat és magamat, kitisztul a fejem, most szó szerint nyeregben érzem magam és elindulunk, csak ketten.


Ki is állíthatná, hogy az örökös öröm kárpótolhat egyetlen pillanatnyi emberi fájdalomért...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló