Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Vad! Na, ez az, ami az én bajom. Sosem viseltem el a szabályokat és nem igen tűrtem a korlátokat! Sokszor megkapom azt , hogy túl válogatós vagyok és , hogy nem tudok alkalmazkodni . De hát a macska sem alkalmazkodik, senkihez mégis tud szeretni . Mi nők is macskák vagyunk , igényeljük a szeretetet, de a szabadságra is szükségünk van ! Kell a melegség, de bennünk van a vadászösztön is ! Tudunk dorombolni de ha bántanak kiengedjük a karmainkat ! Miért kéne ezen változtatni, a férfiak sosem változnak és ez természetes ! Akkor mi is lehetünk vadak, de ha kell mi is tudunk kedvesek, lenni !
Mona
Soha nem voltam gazdag , sosem éltem fényűző életet . De úgy érzem megérdemlem a koronát ! Lehet sokszor vettem a fejemre a csörgő sipkát , hogy leplezzem az érzéseim . Ne lássák ha fáj , vagy csak könnyebb volt tenni a hülyét pedig szívesen kimondtam volna amit érzek ! De ha kimutattam volna minden érzésemet . Rám fogták volna gyenge vagyok . A mosolyok mögött gyakran zokogtam de nem hagytam hogy lássa bárki is ! Ma már büszke vagyok , ha fáj és beledöglök is nem mutatom viselem mint a királynő a nehéz koronát . Egy nőnek igazi kincse a tartása !
Mona
Mikor már kezded elfeledni a múltat , mikor már azt hiszed teljesen beforrtak a sebeid . Akkor jön egy érzés mintha valamit elvesztettél volna , mintha valami üresség lenne úrrá rajtad . Eszedbe jut a rég múlt és az ördögi kör kezdődik újra . Sebek amiket hosszú ideig próbáltál begyógyítani újra véreznek és te újra ott találod magad a gödör alján . Miért van ez , hogy ami fáj mégis hiányzik ? Miért nem lehet kitörölni egyszerűen ? Vagy legalább is mélyen eltemetni , hogy soha ne kerüljön újra napfényre !
Mona
Meg lehet állítani az időt ? Nemrég még boldog gyermekként éltem az életem , és mintha csak egy szempillantás lett volna egy negyvenes nő ébred föl reggel . Olyan mintha csak álmodtam volna az életet . Egy éjszaka alatt eltelt megannyi idő . Voltak benne csodás álmok , mikor mosolyogva alszol , de sok sötét és viharos álom is mikor várod , hogy egy anyai kéz végsimit a hajadon és nyugtató szavakat súg füledbe . Május első vasárnapja régen csodás ünnep volt mert volt egy tündér kihez odafuthattál ki ha fájt az élet megvigasztalt . De ma már egy olyan nap az évben mikor rájössz a tündér elment s csak föntről figyel . A mesének vége s te végleg felnőttél . Ez nem álom sajnos nincs ki megvigasztaljon . Szeretnél újra felébredni , hogy ez csak álom volt és ő még mindig ott ül az ágyon ! ANYA csak ennyire vágyom !
Mona
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Azt hittem fontos vagyok.
Reméltem, hogy valójában szeretsz.
Azt hittem, tényleg jelentek neked valamit.
Reméltem, hogy úgy érzel, mint én.
De tévedtem.
Mindent elhittem neked, pedig semmi sem volt igaz.
És most itt szenvedek miattad...
Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk.
Ha nem tudsz elfogadni, hát így jártam. De nehogy azt képzeld, hogy akár egy pillanatig is érdekel. Számítottál, a fontossági listám vezető helyén kaptál helyet, s a kölcsönösségben bízva, vakon elhittem minden szavad. Nyilván ostoba voltam, egy naiv, szeretetre éhes kislány, aki többet képzelt a helyzetbe. Belefáradtam! Meguntam a játékot, nem vagyok egy báb, amit ide-oda lehet rakosgatni, én nem szeretem, ha irányítanak. Az életemet szeretem én egyengetni, még ha néha a folyóm ki is siklik a saját medréből. Néha magányos vagyok és tényleg nem könnyű, de ezt az árat bármikor megfizetném, csakhogy végre kitalálhassam mihez is óhajtok kezdeni az életemmel. Ha kell mindennap lefekvés előtt hálát adok az atyaúristenek, hogy ezt is túléltem, ezen is túl vagyok. Nem ragaszkodom többé hozzád, nem alacsonyítom le s alázom meg magam újra és újra mert nincs értelme. Mert itt most nem a szerelem, hanem önmagam megtalálása a tét!
Akarat, Élet,
Igazából nem tudom,hogy mi a bajom,
Csak könnycseppet érzem az arcomon,
Féltem újra megszerezni egy fiút,
De már túl késő innen már nincs kiút,
Miattad sírok, miattad élek,
Elveszíteni őt, ettől félek.
Fájdalom, Aggódás,
Még mindig fáj az emléked,
a szívemben még ott van a helyed,
nem feledtem el a közös múltunkat,
pedig már azt hiszem, túl léptem rajtad.
Titkon reméltem hozzám újra vissza térsz,
s, hogy egy utolsó lehetőséget kérsz,
úgy vártam, hogy újra fogd két kezem,
majd súgd fülembe, bocsáss meg édesem!
De nem jött el az a pillanat sosem,
rájöttem talán nem érdemli meg a szeretetem.
Csalódás, Szakítás,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló