Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
...
of
29
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Talmud
Szeretlek... A legszebb szó amely elhagyhatja az ember ajkát, amit nem mondasz csak úgy bárkinek, amit néha nehéz beismerni és még nehezebb kimondani. A szó mellyel bármit elmondhatsz legyen öröm, fájdalom, vagy megbánás. A szó amit ha a számodra fontos ember mond neked érzed azt hogy szívből szól és nincs mögötte gonoszság vagy hazugság..A SZÓ melyet nem lehet megjátszani...
Sosem tűnődtem azon hol talállak kedvesem. Tudtam hogy nem kell keresnem. A sors az amely az utamba sodor téged.
Elengedtelek, s így ma jobban szeretlek, mint tegnap. Mert a lehetőség, amit kaptál, hogy elmehess a legmélyebb érzésből fakad. Sokkal jobban szeretlek annál, mintsem magam mellet tartsalak. Minden ami valaha azt követelte, hogy maradj, ma kinyit neked egy ajtót, amelyen kiléphetsz. Mert ezt jelenti szeretni és én ennyire szeretlek.
Mennyi könnycsepp csordulhat végig szomorú arcodon.
Mert Úgy érzed,hogy magadra maradtál egy csendes hajnalon.
Súlyos lelki terheket cipelsz mind a két válladon.
Egyedül érzed magad ezen a pimasz világon.
Képtelen a szád mosolyra görbülni,
két szép szemed elfelejtett már vidáman nevetni.
Nehéz perceket gördít eléd mindig a kegyetlen élet,
hidd el,ezek tesznek erőssé téged.
Minden gondon,minden nehézségen,
amelyen felülkerekedsz,
egyszer az életben előnyödre lesz.
A jövődet nagyon zavarosan látod, Mint a téli ködben a beteg jó apádat.
Majd meglátod,
a sok idő minden bánatot, sebet begyógyít.
Völgyek követnek hegyet.
Sok napokból lesznek sok-sok hetek.
Észrevétlenül a bánatod elmúlik,
boldog lesz örökre a lelked.
A rombolás áldás, a porból újjá lehet építeni mindent. De félünk attól, mi lesz velünk, ezért sokszor nem merünk lépni. Félünk az ismeretlentől, attól, hogy lesz-e elég pénzünk, lesz-e munkánk, lesz -e új szerelem... egyáltalán mi is leszünk-e. Nem úgy ahogyan voltunk, hanem úgy, akivé válunk. Nehéz döntés. És még nehezebb az elválás a tárgyaktól, a személyektől, a tájtól, az érzésektől. Most lehet, hogy ürességet érzel, azt, hogy nem itt a helyed, nincs kötődésed, nincs semmi ami még itt tartana. Akkor EZ AZ a pillanat, amikor menni kell. Bepakolni azt amire feltétlenül szükség van, s lesznek tárgyak, emberek, érzések amelyek maradnak. Te pedig felvértezve indulsz neki a végtelennek, amely tele van új lehetőségekkel, tárgyakkal, emberekkel, új szerelemmel.
Ez van, amikor az ember nem tervez előre, csak hagyja megtörténni a dolgokat. Úgy eljönni gyermekkora helyszínéről, hogy maga sem hiszi, mindez vele történik, mintha egy filmet nézne folyamatosan, de nem érti, mit keres ő ebben? Miért pakolja a dobozokat ruhákkal, edényekkel, tárgyakkal tele? És csak folyamatosan a "nem hiszem, hogy én ezt csinálom" szavak formálódnak az ajkán, s a következő képben már az autópályán imádkozik, hogy autója ne adja be most a kulcsot. Végül elérkezik egy olyan helyre, amelyről csak hallott, és talán pár fotót ha látott - s megint az a furcsa érzés keríti hatalmába amikor megpillantja a városhatárt jelző táblát. Nem, ez már nem az ami volt, annak vége, most átlépve eljövendő élete helyszínének jelző tábláját csak a tájat figyeli: vannak-e hegyek? Mert ez a legfontosabb. A hegyi ember nem tud meglenni nélkülük. Emberek nélkül igen, hegyek nélkül nem. Kellenek a hegyek, mementóként. Hogy tudjam, honnan jövök, és hová tartok.
Érezted ma reggel a tavasz illatot? Egészen a lelkemig hatolt. Újra hittem ha csak egy pillanatra is, hogy van feltámadás, van újrakezdés, itt és most, abban a pillanatban, amikor beleszagoltam a levegőbe. Ma minden más, mint tegnap volt. Még az illatok is.
És egyszer csak hangokat hallottam a fejem fölött, de nem az alacsonyan szálló repülőgépek hangját, hanem a visszatérő darvak megszokott sorára lettem figyelmes. Lám, ők is tartanak valahová. Nem céltalanul röpködnek, hanem a megérzéseik, a jelek, amelyeket figyelnek, vezetik céljaik felé.
Ma olyan jó élni... ma olyan szép az idő, a nap is másként ragyog.Ma szeretem az életem
Olyan jó élni... jó elmélázni, kinézni az ablakon, hálát adni minden egyes reggelért. Másként látni ezt a gyönyörű világot. Érezni a levegő illatát, a jelen pillanatot, s hallgatni azokra a bizonyos ösztönökre, amelyek benned vannak. Hányszor kellett volna hallgatni rájuk... mennyi kudarctól menekültél volna meg... érezted, felfogtad, hogy a dolgok nem jó felé mennek, nem a te javadat szolgálják, hogy aki melletted van hátbadöf... mégis megpróbáltál hinni, és bízni... talán éppen utoljára. Mert miért ne lehetnél szerencsésebb az életben, ahogy eddig nem... és akkor ott motoszkál egy gondolat, egy furcsa érzés, és nem tudod hová tenni, csak azt tudod, hogy ez kényelmetlen, szabadulni akarsz tőle, és próbálsz mosolyogni, nem rá gondolni... és akkor bejönnek a megérzéseid. S te csak ülsz ott, hogy bárcsak hallgattál volna rájuk...aztán sok időbe telik, mire felocsúdsz a csalódásból, és megpróbálod összekaparni magad... végül sikerül. Eléred azt aki mindig is voltál, megéled azt, amit mindig is szerettél volna. Ehhez csak egyet kell tenned: elengedned. Ez a legnehezebb, de megéri. Kevesen képesek rá. Lehetnek félelmeid, de tudomást sem veszel róluk, csak imádkozol, és megjegyzed, minden úgy jó ahogy van. A tükörből már egy másik ember néz rád. Sohasem gondoltál rá, hogy arra az emberre visszamosolyogj, most mégis megteszed... minden úgy jó, ahogy van. És kíváncsisággal tekintesz a jövőbe, már nem ragaszkodsz, csak élsz... s ezt más is tudni fogja.
Aki jó, az sokszor csalódik az emberekben. Csak sugároz, osztja pozitivizmusát, mosolyog, és örömmel tölti el, ha csak egy embernek is ugyanolyan mosolyra görbül a szája. A jó ember, jó embert vonz. A jó ember nem is feltételezi, hogy valaki árthat neki, lehet, hogy pont az, aki most vele szemben áll. A jó ember magából indul ki... Ajkáról az őszinteség, és határozottság szavai csengenek, az IGEN, az mindig igen marad, a NEM pedig örökre nem. Talán pont ezek a korlátok, amelyek maradásra késztetik, ettől lesz annyira más ember. Nem elvegyülni akar, de nem is hivalkodni, csak szerényen élni ebben a maga által kreált földi világban, addig amíg lehet. Aztán egyszer csak valóra válnak álmai, de nem ezen a helyen, nem ebben az időben, és nem azzal a személlyel, aki most vele szemben áll. Az ajtó nyitva áll.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló