Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Megjöttem, és lettem egy kisgyerek.
Nem kértem, csak kaptam egy életet.
Lett vágyam, lett álmom, bár céltalan,
Mert térkép nincs hozzá , hogy merre van.
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly? becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Csak az jár a fejedben, hogy nem volt jogod ahhoz, hogy ítélkezz mások felett, mert ha így teszel, akkor megindítasz egy olyan folyamatot, aminek a vége az lesz, hogy a jövőd fog elítélni téged. És a jövő nem nyugszik addig, míg múlt nem leszel.
Tutajos pedig arra gondolt, hogy a nyárban megismerte az utakat, amelyeket a tél eltakart, mégis azokon kellett járni; megkeresni, megtalálni, le nem térni. A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel.
Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte: nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten, sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.
Nagy lett a csend, mintha az öregember megállította volna a pillanatot. Megállította volna a szétvillódzó gondolatokat, s azokat is leültette volna a tűz mellé, hallgatni s azzal foglalkozni, ami van, hogy milyen szépen is együtt van most e három ember. Mellettük alszik a hűség, a levegőben a csend, s a szívükben a béke.
... de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt - talán kezdettől fogva, mint a jóság, simogató örök vágya, hogy elmúljon, a mi harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú ás a fájdalom üszkei felett... ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett mozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; amiben nincs más, csak Szeretet...
Ha most halott vagyok, tudom a te kezed által.
Senki másnak égen-földön nem volt hatalma felettem.
Kérlek ne sírj!
Halott voltam, mielőtt megismertelek és megszülettem a napon amikor megszerettél.
És a szerelmem irántad élni fog.
Mindörökké.
Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegeznek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. "Itt volt a fal" - mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészt teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.
Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait?
Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?
Pedig szép lett "volna" - gondolja, ámbár nem akart többet foglalkozni vele, hiszen a valóság is olyan szép. Csak közel kell hajolni hozzá, szétbontani és megnézni... hiszen nem tud még semmit. Csupa izgalmas titok minden, ha a földre néz, ahol hangyák cipelik tojásaikat, vagy az égre néz, ahol látszik már a hold gödrös fél arca.
Jól figyelj ide, fiam! Azért hoztalak el, hogy erősödj és örülj a szabadságnak. Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet, és mit szabad.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló