Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Már rég nem vagy itt, közelbe sem jársz tán, de tisztán emlékszem az arcodra.Szívem adtam kezedbe, s te elvitted a
boldogsággal együtt. Messze innen, hol a madár se jár, ahol senki sincs, ahol nem én vagyok.Itt hagytál szótlanul,
egy csalfa mosollyal az arcodon, és én csak álltam és néztem ahogy elhajtassz.Nem tudom merre jársz, mit csinálsz,
de remélem eszedbe jutok még, hogy néha gondolsz rám, hogy olykor hiányzom. Nekem nem hiányzol... nem vágyom arra,
hogy itt legyél, hogy újra hazudj... bárcsak igaz lenne. Mikor a szemedbe néztem szenvedéjt láttam, a mosolyodba
ott volt a kisgyerek, de nem hibáztatlak, hisz te is csak ember vagy, aki érez,visszautasít,hazudik, megbánt
és olykor csalodik. Sokszor mosta arcomat a könnyem, rengetegszer zárkóztam be órákra a szobámba, s gondoltam arra,
hogy még mindig itt vagy, hogy ölelsz,hogy fogod a kezem...hát csak annyit akartam mondani, hogy azt hiszem mégis
hiányzol...minden, még a hazugságok is, de leginkább az aki veled voltam.Önmagam...BOLDOG.

Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit. Néhány veszélyes lépés a ködben különb érzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal.

Szeretni, kedvelni, bírni Téged,
Annyi, mint rajongani érted.
Mely fogva tart,
Mi örökké tart.

Olyan, mint egy fuvallat,
Mely kisugároz, mint az illat.
Meg-megrohannak az emlékképek,
Elő-elővillannak, mint a klipek.

Elmúlt a nyár, fájdalom,
Tél van, hideg van, fázom.
Hajlékomat még nem zártam be,
Ajtómat még nem csaptam be.

Azon bejöhetsz, mint a huzat,
Elrepülne tőle a fájdalom-tudat.
Szemünkben könny csillogna,
A jégvilág felolvadna.

Szerettelek, szeretlek, foglak is szeretni,
Sosem fogok rólad elfeledkezni.
Mert múlt nélkül jelen és jövő sincs,
Az emlék ? ha fáj is ? a legnagyobb kincs.

Csendben ülök hajlékomban,
Gyötrődök fájdalomban.
Megbántottak nagyon mélyen,
De gondolok rád minden éjen.

Tőled egy szó sem hangzott el,
Szólok: már fordulsz is el,
Fejedet is elfordítod,
Kapcsolatot velem nem tartod.

Kezdjük újra-gondoltam.
Ám hiába, csalódtam.
Annyi sem: hűbelebalázs,
Hát elmúlt mélyen a varázs.

Gyászolok. Nem érted fájdalmamat,
Széttépted álmomat!
Szét, szét, szét,
Szét, szét!
Élet, Csalódás,
Elkövettem az a hibát, hogy tovább mertem gondolni, hogy megpróbáltam elhitetni magammal, hogy működhet, a baj csak az volt, hogy ezt csak egyedül gondoltam így.
Csalódás,
Bármennyire is akartam titkolni, visszafordítani, meg nem történté tenni, megakadályozni, ellenállni neki... nem tudtam. Valami ismeretlennek hitt, de megmagyarázhatatlanul ismerős érzés hajtott felé, bármennyire is nem akartam elengedni az indulatokat, melyek zabolátlanul utat törtek és megállíthatatlanul vittek felé, észre sem vettem, de megtörtént, hiába áltattam magam, hiába gondoltam úgy, mintha álmodnék, nagyon is ébren voltam...
Csalódás, Szakítás,
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.
Köszörülöm torkom,
fáj nagyon,
szeretnék beszélni halk hangon.
Gondoltam súgom,
de mit sem ér,
ha halk szavam hozzá,
semmit sem ér.
Mindenki ölt már meg valamilyen bogarat, apró élőlényt. Én is annyit elpusztítottam már. Soha nem gondoltam bele, hogy mi tettem, eddig. Egy embert megölni mégse olyan, mint egy rovart. Belegondolsz, hogy egy fontos személyt veszített el a világ. Akinek valószínűleg családja volt. Sokat tehetett volna az emberiségért. És te mégis elfojtott dühvel és haraggal védelmezed meg a saját életedet, mert úgy gondolod, az fontosabb mindenki másénál. Valószínűleg, ha másnak is elmondanám, csak megnyugtatnának, hogy önvédelem volt és persze, hogy mindenkinek fontosabb a saját kis élete a másiknál. Pedig nem. Nem tudok beletörődni, hogy pusztán jó céljából megöltem valakit. Amikor rátaposok egy hangyára nem az jut eszembe, hogy ez az élőlény, amennyire kicsi, olyan fontos az életnek, hanem az, hogy mennyi bosszúságot okozhat. Nem lennék képes még egyszer megölni valamit. De az elkövetkező időkben ismét pusztításra kell vetemednem, hogy megvédjem azokat, akikre halál várna, ha megfutamodnék. Nem tehetem, legalább is nem most. Mindenki számít rám. A nemes célért kell küzdenem. Ha feladom, nem ez az egy ember hal meg miattam. Annyi mindenki más is. Gyávaságból nem lehet megélni. Talán jobban fájna, ha nem küzdenék tovább mindenki érdekéért.
Volt egy álmom, amiben az volt hogy nem fogok majd csalódni abban, akiben nem is gondoltam volna..

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló