Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Ez van, amikor az ember nem tervez előre, csak hagyja megtörténni a dolgokat. Úgy eljönni gyermekkora helyszínéről, hogy maga sem hiszi, mindez vele történik, mintha egy filmet nézne folyamatosan, de nem érti, mit keres ő ebben? Miért pakolja a dobozokat ruhákkal, edényekkel, tárgyakkal tele? És csak folyamatosan a "nem hiszem, hogy én ezt csinálom" szavak formálódnak az ajkán, s a következő képben már az autópályán imádkozik, hogy autója ne adja be most a kulcsot. Végül elérkezik egy olyan helyre, amelyről csak hallott, és talán pár fotót ha látott - s megint az a furcsa érzés keríti hatalmába amikor megpillantja a városhatárt jelző táblát. Nem, ez már nem az ami volt, annak vége, most átlépve eljövendő élete helyszínének jelző tábláját csak a tájat figyeli: vannak-e hegyek? Mert ez a legfontosabb. A hegyi ember nem tud meglenni nélkülük. Emberek nélkül igen, hegyek nélkül nem. Kellenek a hegyek, mementóként. Hogy tudjam, honnan jövök, és hová tartok.
Olyan jó élni... jó elmélázni, kinézni az ablakon, hálát adni minden egyes reggelért. Másként látni ezt a gyönyörű világot. Érezni a levegő illatát, a jelen pillanatot, s hallgatni azokra a bizonyos ösztönökre, amelyek benned vannak. Hányszor kellett volna hallgatni rájuk... mennyi kudarctól menekültél volna meg... érezted, felfogtad, hogy a dolgok nem jó felé mennek, nem a te javadat szolgálják, hogy aki melletted van hátbadöf... mégis megpróbáltál hinni, és bízni... talán éppen utoljára. Mert miért ne lehetnél szerencsésebb az életben, ahogy eddig nem... és akkor ott motoszkál egy gondolat, egy furcsa érzés, és nem tudod hová tenni, csak azt tudod, hogy ez kényelmetlen, szabadulni akarsz tőle, és próbálsz mosolyogni, nem rá gondolni... és akkor bejönnek a megérzéseid. S te csak ülsz ott, hogy bárcsak hallgattál volna rájuk...aztán sok időbe telik, mire felocsúdsz a csalódásból, és megpróbálod összekaparni magad... végül sikerül. Eléred azt aki mindig is voltál, megéled azt, amit mindig is szerettél volna. Ehhez csak egyet kell tenned: elengedned. Ez a legnehezebb, de megéri. Kevesen képesek rá. Lehetnek félelmeid, de tudomást sem veszel róluk, csak imádkozol, és megjegyzed, minden úgy jó ahogy van. A tükörből már egy másik ember néz rád. Sohasem gondoltál rá, hogy arra az emberre visszamosolyogj, most mégis megteszed... minden úgy jó, ahogy van. És kíváncsisággal tekintesz a jövőbe, már nem ragaszkodsz, csak élsz... s ezt más is tudni fogja.
Furcsák az érzések mik keringenek bennem.
Miért kellene mindig tökéletesnek lennem?
Annyi kérdés van bennem, de válasz az nincs
Pedig az lenne számomra a legnagyobb kincs
De sajnos nincs, és ez nekem fáj
Számomra ez a legnagyobb akadály
Fájnak a szavak, miket hozzám vágtál
Mert minden betűvel, szívembe újat hasítottál
Amit te megtehetsz, azt én miért ne?
A tetteid fájnak a legjobban nekem...
Kell egy kis idő, hogy mindent átgondoljak
Hogy fejemben, szívemben újra rendet rakjak
Mert ami most van, az tiszta zűrzavar...
Ami állandóan újra port kavar
Nem tudom hogy amit mondok azt valóban érzem?
Ezt a mondatot folyton magamtól kérdem
Rájöttem hogy igen, de mindhiába minden
Vége, s még nagyobb zűr itt bent...
Fájdalom, Csalódás,
Rohan az idő, mint homokszemek az ember ujjai közül, úgy peregnek a percek. Gyorsan, hang nélkül. Szeretnék megállni, egy olyan ponton, ahol még biztonságban tudtam magam... Csak állni egyhelyben. Lehet, hogy hiába várok olyan csodát, amiben nem hiszek. De hiszem, hogy az élet még szebb is lehet.
Minden olyan furcsa, az élet már korántsem olyan barátságosan hívogató. Felnőni felelősség... És azt hiszem még nem vagyok elég felelősségteljes.
Furcsa lény az ember a rosszat megjegyzi a jót viszont hajlamos elfelejteni.
Elég furcsa az, hogy amikor kapsz valamit az élettől, akkor valami mást elveszítesz. Az egyensúly mindig megmarad. Az élet ad, és elvesz.
Légy boldog, aggódj értem, aminthogy én is Teérted.

Ha majd valamiért megbántanák jó, és szép lelked,

Vagy a furcsa bánat érzete hatalmába kerget,

Gondolatod felém küldd, hidd, az felvidít majd Téged.

Furcsa dolog a szerelem, ha úgy dönt a pokolból emel fel és ha úgy dönt a pokolba taszít vissza.
... mindez csak egy hajszálon múlt, egy pillanaton, egy elhatározáson. De mert hogy így lett, ma senki sem hiszi el, hogy másképpen is lehetett volna, Furcsa az élet.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló