Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Sokáig szent meggyőződésem volt, hogy amikor az élettől pofont kaptam az azért van, mert engem utál az egész világegyetem. Szitkozódtam és mindenki hibás volt csak én nem.
Teltek az évek, és a rengeteg ember, könyv, na meg persze a változás (amin minden ember átmegy, mondhatni fejlődik a személyisége) hatására, máshogy kezdtem gondolkodni. Rájöttem, hogy ha csapkodom az asztalt, cifrákat káromkodok és szidok mindenkit, attól a helyzetem nem lesz jobb. Sőt a közérzetem se és a körülöttem élőké sem. (Amit persze sokan nem vesznek észre, hisz annyira lefoglalja őket az önsajnálat)
Rájöttem, hogy ha feladatként és nem átokként nézek a problémákra, meg fognak oldódni. Hit kérdése és akaraté. Hálás vagyok minden gondért és nehézségért, mert erősítik a lelkem. Megmutatják, még mire vagyok képes. Megmutatják, hogy amit hittem, hogy ?csak? ennyire vagyok képes, azt még tudom fokozni. Az persze csak grátisz, ha van melletted valaki, aki segít, de nem feltétel. Hisz egyedül, egymagad is képes vagy bármit megoldani.
Ne siránkozz azon, hogy miért pont te? ha ezt teszed, a problémák akkor is meglesznek. Csak nehezebb lesz őket áthidalni. Legalább te könnyíts a nehézségeken azzal, hogy emelt fővel mész neki. Visszanézve pedig irtó büszke leszel majd magadra! MEGÉRI! ÉS KÉPES IS VAGY RÁ!!!
Mi van, ha két embert szeretünk? Az egyiket szívvel a másikat ésszel! Évek után jövünk rá, hogy akit eddig szívvel szerettünk csak múló álom volt . Akit pedig ésszel , az lehetett az igazi ! Ő volt az, akiben minden megvolt, de a szív nyert az ész fölött . De már késő változtatni , hisz ő már messze jár ! Mit tehet ilyenkor az ember. Belenyugszik, vagy újra harcba száll . Lehet késő , de mindig van egy kis remény .
Mona
Múlnak az évek, fakulnak az emlékek , de amit a szívemben ejtettél sebek egyre mélyebbek . Felejteni szeretnék, de sajnos nem megy . Minden sebre van orvosság , de amit a szerelem okoz arra nincs csak a néma jajgatás . Sötétben elsuttogott imák. Hit a jövőbe ,hogy talán majd jön valaki aki gyógyír lesz sajgó sebeidre . Ki elrepít újra fel a fellegekbe . Aki megmutatja a szürkeségből felsejlő napot ! Mitől arcod újra fényben ragyog.
Nem az az igaz barát akivel a diákévek alatt mindent együtt csináltatok. Hanem akire a diákévek után is ugyanúgy számíthatsz.
Az évek múlásával a karácsonyi kívánságlisták rövidebbek lesznek, mert rájövünk, hogy amit valójában szeretnénk az nem megvehető, nem csomagolható díszes dobozba és nem tehető a fa alá.
Tegyük fel, hogy elhagy életed szerelme (vagyis azt hiszed, hogy az), ezért mély szerelmi bánatba esel. Egy pár napig csak sírsz és sírsz, mindenről ő jut az eszedbe, ehhez még persze megkapod a szerelmi bánathoz járó szívfájdalmat is. Elkezdesz olvasni idézeteket, melyek elhitetik veled, hogy az ő hibája, hogy ha igazán szeret, visszajön, ha nem akkor sohasem szeretett igazán, hogy az első szerelem sohasem múlik el, stb. Aztán valami megváltozik, olyan mintha a könnyek tisztára mosnák a szemed. Kezded megérteni azt, hogy gyakorlatilag a szerelmi bánatot részben mi generáljuk saját magunknak. Mert valahogy minden egyes boldog pillanatot felidézünk magunkban, felidézzük, hogy milyen volt, amikor még igazán szeretett (és boldogok voltunk), így elkezdünk gondolkodni azon, hogy mi romlott el, mikor, és hogyan, egyáltalán kinek a hibája?!?! Itt persze két dolog lehetséges, vagy megbánod, hogy nem tettél meg mindent érte, vagy tisztában, vagy vele, hogy mindent megtettél, így nincs mit megbánnod. Hogy melyik a szerencsésebb helyzet? Talán az, ha nincs mit megbánnod. Igaz, piszok egy érzés, ha mindent megteszel valakiért, és úgy is elhagy, de a legkevésbé sem a te hibád. Aztán telnek a napok?először lassabban? aztán gyorsabban, és egyszer csak azon kapod magad, hogy eltelt egy hónap. Ami azért ijesztő, mert sokkal többnek érzékeled. Ez alatt az idő alatt tényleg átalakult benned valami és te magad is elkezdesz kételkedni az érzéseidben. Vajon szerelmes vagyok még belé? Egy ponton rájössz, hogy mennyit szenvedtél már miatta, kihúzod magad, és azt mondod, elég volt. Igaz, valljuk be sok küzdelem áll mögötted érte, de ha az élet mégis más útra sodorta, talán tényleg így kellett történnie, és talán tényleg neked is ez lesz a legjobb. Szép pillanat ez, amikor képes vagy feladni valamit, amihez oly régóta hozzá vagy szokva, és aki életed része volt évekig, most mégis azt mondod, hogy menjen. Nem akarsz már taktikázni, nem akarod újra felszakítani a sebeidet, mert nem látod értelmét, mert ha menni akar, menjen. Valahol az emberek el akarják hitetni veled, hogy úgyis vissza fog jönni, mert annyit érsz neki, de azon felül, hogy jól esik ezt hallani, kezdesz úgy tenni, mintha meg sem hallanád. Talán felnőttél, talán megelégelted a szenvedést, de egy ponton túl, készen vagy arra, hogy az életre bízd a dolgokat. Biztos vagyok benne, ha eddig eljutsz, akkor jó úton haladsz. Aztán majd azt veszed észre, hogy tele vagy tervekkel, hogy mindent meg akarsz valósítani, amit eddig nem tudtál, vagyis amihez nem volt elég merszed egy párkapcsolat mellett. Csak vedd észre, hogy egy új világ nyílik ki előtted, ahol talán minden lehetséges, amit eddig lehetetlennek hittél...
Szabadság, Megbocsátás,
Ahogy múlnak az évek, egyre csak rájössz, hogy voltak az életedben olyanok, akik jöttek, aztán mentek, akik beléptek, maradtak egy kicsit, majd leléptek, és olyanok, akik a mai napig ugyanazok mint a legeslegelején. Akik a mai napig jelen vannak, nem hagynak el, szeretnek, megértenek, és nem utolsósorban elfogadnak olyannak amilyen vagy. Ott vannak amikor fáradtságtól nyúzott ábrázatoddal nyitod az ajtót, vagy amikor tiszta lelkülettel, nyitott szívvel és ölelő karjaiddal fogadod őket boldogságtól repesve. De sohasem színlelve. És ezt becsülik benned. Hogy nekik kitárulkozol, levetkezed összes gátlásodat, és teljes természetességedet adod ajándékul. Azt amit rajtuk kívül más nem ismer. Más nem ismerhet, csak azok akik most is melletted vannak, akik nem csak mondják, hogy ők a barátok, hanem azok is. Akik védenek, óvnak téged, vagy éppen finoman célzott kritikákkal építenek. Ők azok akik sosem mennek el. Akik mindig maradni fognak. Akár legyél itt, akár száz meg száz mérföldre, túl az Óperencián.
Azt hiszed nem tudsz változtatni a dolgokon. Inkább megsavanyodsz, elfásulsz a hosszú évek alatt. Kitörni bátortalan vagy, inkább behódolsz az adott helyzetnek, semhogy felülemelkednél rajta. De ez így nem jó. Van egy pont, amikor a fásultság a kilátástalanságba fullad, kész gyötrődésként éled meg az életed. Változtatni tudni kell, akár a kapcsolatokat, akár a munkahelyet, életcélt illetően. Na nem a meggondolatlan cselekedetekről beszélek. Csupán arról a pontról, ami után csakis jó jöhet. Egy olyan élet, amilyenre mindig is vágytál. Lehet, hogy az elején nehéz lesz, lehet, hogy a kezdeti lépéseket kudarcként éled meg, de bármilyen nehézség vagy akadály szegi utad, Te fel tudsz állni, meg tudsz birkózni vele. Képes vagy rá. Én képes voltam. Most Te jössz.
Mért mindig én?! Mért mindig én vagyok a hibás,kettőnk közül mért csak nekem fontosabb a másik,mint bárki más? Szeretném ha szeretnél,annyira mint én téged..múlnak a napok a hónapok az évek,s te észre sem veszed,hogy én az életemet adnám érted! Nekem a fő a te boldogságod,nekem az számít,hogy neked mi a jó,mi a kívánságod. Szeretném ha tudnád én itt vagyok,itt leszek neked,amíg élek őszintén,teljes szívemből szeretlek!
Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló