Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
Lehet most tabu témába nyúlok . De szerintem mi nők nem a szexért rajongunk . Mi is kívánjuk ugyan de nekünk a szeretkezés az ami igazán örömöt okoz . Aminek van eleje közepe és egy csodás befejezése . Nem az ami csupán egy aktus amiben nem biztos ,hogy nekünk is annyira jó . Nekünk kell az udvarlás a finom kis érintések az apró csókok sőt azok a rekedt szavak amiket a fülünkbe súgtok . Igen nekünk kell a figyelem az hogy ránk is odafigyeljetek és nem csak a saját igényeitekre , a tűzijátékot mi is nagyon várjuk , de utána is jólesik az a gyengéd ringatás amit sokan kifelejtenek ! Uraim igen is nekünk is jár a figyelem !
Mona
Sokáig szent meggyőződésem volt, hogy amikor az élettől pofont kaptam az azért van, mert engem utál az egész világegyetem. Szitkozódtam és mindenki hibás volt csak én nem.
Teltek az évek, és a rengeteg ember, könyv, na meg persze a változás (amin minden ember átmegy, mondhatni fejlődik a személyisége) hatására, máshogy kezdtem gondolkodni. Rájöttem, hogy ha csapkodom az asztalt, cifrákat káromkodok és szidok mindenkit, attól a helyzetem nem lesz jobb. Sőt a közérzetem se és a körülöttem élőké sem. (Amit persze sokan nem vesznek észre, hisz annyira lefoglalja őket az önsajnálat)
Rájöttem, hogy ha feladatként és nem átokként nézek a problémákra, meg fognak oldódni. Hit kérdése és akaraté. Hálás vagyok minden gondért és nehézségért, mert erősítik a lelkem. Megmutatják, még mire vagyok képes. Megmutatják, hogy amit hittem, hogy ?csak? ennyire vagyok képes, azt még tudom fokozni. Az persze csak grátisz, ha van melletted valaki, aki segít, de nem feltétel. Hisz egyedül, egymagad is képes vagy bármit megoldani.
Ne siránkozz azon, hogy miért pont te? ha ezt teszed, a problémák akkor is meglesznek. Csak nehezebb lesz őket áthidalni. Legalább te könnyíts a nehézségeken azzal, hogy emelt fővel mész neki. Visszanézve pedig irtó büszke leszel majd magadra! MEGÉRI! ÉS KÉPES IS VAGY RÁ!!!
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
A megsárgult Hajdúbagosi rónán járok,
csöndes lett és fakó.
Szeretném-e tájat itt hagyni sokszor.
Istenem hogyan is tehetném,
mikor annyira imádom?
Haldoklásában is csak a szépségét látom.

Nagyon csöndes lett novemberben kis falum felett az ég is,
Afrikában mentek a vándormadarak.
Maguk mögött hagytak végtelen nyugalmat.

Az ősz jötte miatt minden fecske búcsút intett nekünk.
Az égbolton egyet sem látok pedig annyira szeretnék.

Hiába nézem egész nap a Hajdúbagosi sárguló tájat.
A szemem villás farkú fecske helyett csak sötét varjat láthat.
A gólya sem vadászik békára a szendergő tájon.
Elmélázom a fán csókolózó vadgerle páron.
Azt mondtad egykor elengedni kár, elengedni nehéz, elengedni képtelen vagy. Aztán jöttek borongós napok, néma telefonok, csak gondolatban kivetített képekkel arról akit annyira szerettél, arról, aki másfele indult. Volt, hogy őrjöngtél, nem ettél, és végigzokogtad az éjszakát. De semmi nem történt, majd ezek az órák percekké és pillanatokká váltak. Aztán már nem is tudod, mikor történt meg. Elengedted. És egyre hosszabbak lettek a nyugalmas percek. Órákká, napokká váltak hirtelen. A rég elfeledett mosoly, észre sem veszed kiül az arcodon, sugárzol, mint a Nap És nem érted, hol volt ez a lány eddig. Milyen megmagyarázhatatlan börtön rabja volt, s most újra szabad. És nyugalom lengi körül egész nap. Azt mondod, ez hihetetlen... nem hihetetlen: tény. Végre élsz!
Aki jó, az sokszor csalódik az emberekben. Csak sugároz, osztja pozitivizmusát, mosolyog, és örömmel tölti el, ha csak egy embernek is ugyanolyan mosolyra görbül a szája. A jó ember, jó embert vonz. A jó ember nem is feltételezi, hogy valaki árthat neki, lehet, hogy pont az, aki most vele szemben áll. A jó ember magából indul ki... Ajkáról az őszinteség, és határozottság szavai csengenek, az IGEN, az mindig igen marad, a NEM pedig örökre nem. Talán pont ezek a korlátok, amelyek maradásra késztetik, ettől lesz annyira más ember. Nem elvegyülni akar, de nem is hivalkodni, csak szerényen élni ebben a maga által kreált földi világban, addig amíg lehet. Aztán egyszer csak valóra válnak álmai, de nem ezen a helyen, nem ebben az időben, és nem azzal a személlyel, aki most vele szemben áll. Az ajtó nyitva áll.
Mért mindig én?! Mért mindig én vagyok a hibás,kettőnk közül mért csak nekem fontosabb a másik,mint bárki más? Szeretném ha szeretnél,annyira mint én téged..múlnak a napok a hónapok az évek,s te észre sem veszed,hogy én az életemet adnám érted! Nekem a fő a te boldogságod,nekem az számít,hogy neked mi a jó,mi a kívánságod. Szeretném ha tudnád én itt vagyok,itt leszek neked,amíg élek őszintén,teljes szívemből szeretlek!
Hogyha valamire vinni akarod az életben, akkor hagynod kell, hogy kiépüljön benned és uralkodjon a személyiséged. Önmagad, aki csak te vagy. Nem szabad másokat követned, mindenbe annyira kell csak belekóstolni, hogy összerakd a kirakóst, hogy rájöjj, ki is vagy valójában.
Néha annyira nehéz, hogy bele tudnék dögleni. Bárkinek próbálok róla beszélni, a szavaim csak süket fülekre találnak. Talán azért, mert én magam sem értem, csak érzem, hogy beleszakadok. Nem tudom pontosan mi ez, hogy honnan ered a fájdalom vagy mi okozza, egyszerűen csak érzem, hogy valami legbelül bennem végleg megszakadt és ez a valami most teljesen felőröl. Azt mondják, az idő az majd segít, az majd változtat ezen a helyzeten, szebbé teszi a mindennapokat, alakít rajtam. Tisztában vagyok vele, hogy mindannyian a hátunkon cipeljük a sorsunkat, de néha annyira könnyű azt hinni, feltételezni, hogy az élet csak minket kínoz. Az igazság azonban az, hogy senki más nem tud téged hátráltatni, csak te magad. A többi csak ócska kifogás. Okolhatom én akár az atyaúristent is, de mi értelme van? Hiszen senki más nem tartozik érted felelősséggel, csakis te magad iránt. A saját életem egyedüli uralkodója vagyok és minden hiba, minden félresikerült próbálkozás csakis belőlem ered, ezáltal csakis én hozhatom helyre. Senki nem tud felhúzni, bár senki nem is nyújtja a kezét, mert senki nem is érti. Nem is kell, hogy értsék. Nekem kell felfedezni és neki állni, javítani, tenni azok a dolgok ellen, amik apró darabokra cincálják, szétszakítják a lelkem.
Poénok, órákig tartó nevetések,
Sokszor felmerüllő, megválaszolhatatlan kérdések.
Élmények, együtt töltött napok,
Leírhatatlanul boldog vagyok!

Megtaláltam a másik énem,
Nevetve, mintha a tükörbe néznék éppen.
Őrültségek halmozása, őszinteség,
EZ AZ, amitől ez a barátság annyira szép!
Boldogság, Élet,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló